A nagy Gatsby filmre alkalmazása a következő próbálkozással sem sikerült túl jól (1. rész). Hiába Robert Redford, Mia Farrow és Francis Ford Coppola, az 1974-es film is silány utánzata a könyvnek.
Mindez azért fura, mert míg a ’49-es változattal az volt a gond, hogy a korának megfelelőre alakította a történetet, ezáltal elveszejtve a valódi tartalmat, addig a Jack Clayton rendezte mozi szinte szóról szóra követi a leírtakat, és épp ettől lesz banális.
Abból a szempontból sikerültebb ez a darab, hogy képes megőrizni Gatsby kulcsfigura mivoltát azzal együtt, hogy a mesélőt sem nyomja el, aki így nem csak külső szemlélő, hanem mérsékelten, de részese is az eseményeknek. Ezt megvalósítani filmen jóval nehezebb, mint egy regényben. Szóval hátba veregetés jár az alkotóknak. Annak ellenére sem vonom meg a dicséretet, hogy csaltak picit, és narrációval őrizték meg a mondanivalót. Úgy szól a „szabály”, hogy ha egy könyvből adaptált film narrációt használ, az annak a jele, hogy másképpen nem tudja ábrázolni az eseményeket. Ezzel nem értek teljes mértékben egyet, de tény, amit nem tudtak bemutatni egy pillantással, egy mosollyal, egy elmormolt szóval, azt itt meghagyták a mesélőnek, hogy magyarázza el szépen.
A könyvhöz hasonlóan Gatsby rejtélyes karaktere csak nagy sokára tűnik fel, de nem úgy ahogy kellene. Amint azt már megbeszéltük, a könyvben a címszereplő első blikkre kifejezetten kedves, közvetlen figura. Ahogy a ’49-es filmben, úgy a Redfordos változatban sem sikerült ilyenné formálni. Itt is hiányolhatjuk az esendőségét, a szerethetőségét. Az, hogy Robert Redford éppúgy öreg a szerephez, mint Alan Ladd volt, már szinte fel sem tűnik. Az például sokkal zavaróbb, hogy Mia Farrow nagy, boci szemei ellenére sem képes megmentésre szoruló, elveszett Daisy lenni. Játéka sok, teátrális, teljes mértékben következetlen. Gyakorlatilag csak Jordan karakterét sikerült könyvhűnek megőriznie a rendezőnek. Ez is valami.
Nem tudom, hogy ezért feddést érdemelnek-e az alkotók, vagy csak csendben élvezzük ki a helyzetet, de végig olyan érzése van az embernek, mintha csupán azért fogtak volna hozzá a filmhez, hogy ennyi gyönyörű ruhát, berendezési tárgyat összehalmozzanak. Mindenesetre egy idő után egyszerűen nem voltam kíváncsi több réz mozsárra, tollas fejdíszre, flitteres estélyire.
Mindez azért szomorú, mert maga a film reménytelien indul. Üres belsőtereket mutatnak szép sorban és közben a zene mellett halljuk a mulatozók vidám kacaját, a tánccipők kopogását és a pohárkoccanásokat. Egy üres világot, amit zajos céltalanság tölt meg. Ha ehhez tudta volna tartani magát a rendező, és ezt a hangulatot konzerválja erre a 144 percre, akkor akár még jó film is lehetett volna belőle.
A nagy Gatsby ekkora érdeklődés mellett természetesen a tévében is helyet követelt magának, így a negyedik feldolgozás már kisképernyőre készült. A Robert Markowitz rendezte 2000-es alkotásban Toby Stephens, Paul Rudd és Mira Sorvino játsszák a főszerepeket.
Ne szépítsük, ez tényleg egy „tévéfilm”. Ez a verzió is a végeredménnyel indul. Állati eredeti. De csak ezért nem fogom bántani, hiszen nem múlja túlzottan alul a mozis változatokat. Itt is küzdenek az események elmesélése/bemutatása problémával. Jobbára visszaemlékezésekkel oldják meg a múlt felidézését, amitől egyfelől összetettebb lesz a történetet, másfelől némileg fölöslegessé válik Nick, a mesélő szerepe. A legtöbb adaptáció beleesett abba a hibába, hogy a mesélőből kis lúzert faragott, hogy ezzel tegye hangsúlyosabbá Gatsby alakját. Ez itt sincs másként (Talán csak Coppoláéknak sikerült valamelyest azonos fontosságúként ábrázolni a címszereplőt és frissen szerzett „barátját”.)
Az alkotóknak valószínűleg komolyan kellett venniük a büdzsét, mert ott fektethettek több pénzt a látványba, ahol kicsit kevesebbet költöttek a jelmezre. Azért persze ez így is kisköltségvetésű film. Ez abból is látszik, hogy 32:30-nál belóg a mikrofon. (Amúgy meglepően jó zenével ellensúlyozzák a középszerűséget.
G – Szerelemre ítélve címmel készült el az ötödik adaptáció, amely az imdb.com szerint nem lett mérföldköve a filmgyártás történetének. Ráadásul erősen kérdéses, hogy ez egy hivatalos feldolgozás lenne, de tény, hogy jelentős az összecsengés.
Jöjjön a hatodik. Kezdjük azzal, hogy Luhrmann-nek sem sikerült. Bár be kell vallanom, nem futottam neki nagy elvárásokkal. Még mindig nem értem, hogy mi a rendező valódi szándéka a filmjeivel. Mert ha viccnek szánja őket, akkor gyengék; ha komolyan gondolja, akkor meg kellemetlen az eredmény. Ahogy már az Ausztráliában megkaptuk, A nagy Gatsbyben is egyfajta stílusparódiával indít, majd forgatás közben meggondolja magát, és elkezd komolykodni. Ráadásul számomra ő a „nagyobb a füstje, mint a lángja” jelenség nagykövete.
Na, füst itt is van. Tegyük fel, hogy A nagy Gatsby nem szól semmiről (ez nem igaz); hogy nincs üzenet, amit át kellene adnia (ez nem igaz); hogy nincsenek benne korrajznak is beillő karakterábrázolások (ez nem igaz), más szóval, hogy ez csupán egy remek alapanyag némi csillogáshoz, és ennyi. Nos, ha így is volna, a rendező nem élt a csillogás lehetőségével sem. Ebből kerekedhetett volna egy szép színes semmi. Ehelyett csak semmi lett, mindenféle jelző nélkül. Annyira adta magát a korszak atmoszférája, hogy pörögjenek azok a ruhák, lengedezzenek a hatalmas strucctoll legyezők, recsegjenek a gramofonok, de még ez sem sikerült. (Egyedül az ingdobálós rész lett hatásosabb a korábbi filmekben lévőkhöz képest.)
Még szegény DiCapriot is olcsó grimaszokba kényszerítette Luhrmann. Azt azért tegyük hozzá, hogy a rendező a többi színésszel sem volt kegyesebb. Mindenki a maga árnyékának fénymásolata lett. Nick és Jordan karaktere tökéletesen elveszett a nagy kavarodásban, amit itt most filmnek nevezünk. Myrtle maga pedig színtiszta paródia.
Ahogy a korábbi Gatsby filmekben, így itt is csak narrációval volt képes haladni a történet. A rendező talán lusta volt szituációkkal bemutatni a kort, a társadalmat, a szerelmet?!
A másik, számomra szintén érthetetlen dolog: a zene. Hát nem az volt a cél, hogy jó feltűnően dübörögjön a képsorok alatt a teljesen disszonáns, legtrendibb buli zene?! Mert végül ezt is buktuk. Nem tudott sem korhű lenni, sem szándékosan a korszaktól elütő.
Ha szeretünk címkézni, akkor a következőképpen írhatjuk le a mű összetevőit: Jay Gatsby a kor lenyomata; Nick a kor szemlélője; Jordan a kor kihasználója; Wilson a kor elszenvedője; Daisy pedig a kor játékszere.
A nagy Gatsby feldolgozások szinte mind elvéreztek. Vagy a semmilyenség, vagy a túl sokság okozta halálukat. Most komolyan, valaki csináljon már egy jó Gatsby filmet!
