Pisztolyhősök: 50 éves a Revolver című Beatles album


Revolver
Revolver

The Beatles – Revolver

megjelenés: 1966. augusztus 5.

35 perc 14 szám

producer: George Martin

Tulajdonképpen Beatles évtized van, legalábbis folyamatosan jönnek egymás után a félévszázados jubileumok. Ezúttal a Revolver album a soros – minden idők egyik legnagyobb hatású, paradigmaváltó lemeze 1966. augusztus 5-én jelent meg, és akik már akkor is éltek, azt mondják, hogy az album ma is ugyanolyan izgalmas hallgatnivaló, mint 50 évvel ezelőtt. Mi meg bólogatunk.

Ha a hatvanas évek nagy zenei párbajaira gondol az ember, akkor mindenkinek a Beatles vs Stones rivalizálás jut az eszébe, márpedig a két együttes tagjai kifejezetten baráti kapcsolatokat ápoltak, sőt, fel is bukkantak egymás lemezein. A Beatles-nek a hatvanas évek közepén tehát nem a Rolling Stones volt a legnagyobb riválisa (még ha egy akkori amerikai interjúban Bill Wyman az állítólagos párharcra ráerősítve azt nyilatkozta, hogy odahaza, Angliában a Stones az első számú zenekar), hanem a Beach Boys. Lennonékhoz hasonlóan Brian Wilsonék is a viszonylag egyszerűbb korai hangzásuk után kezdtek egyre bonyolultabb zenéket kreálni, és lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy mindig mivel rukkolnak elő a liverpudli srácok. A párharc egyik legfontosabb eszköze, állomása (ahogy tetszik) a Revolver volt, de érdemes egy kicsit még jobban visszamenni az időben.

rubber soul1965 végén jelent meg a Rubber Soul című Beatles album – talán a legelső olyan produktum, ami beindította a nagylemez formátum uralmát. McCartneyék korábban talán egy kicsit jobban koncentráltak a kislemezekre, és az albumokra sok esetben jó pár fillert is raktak, de amikor kezdték egyre jobban megutálni a turnézást, nekiálltak több időt eltölteni a stúdióban, és egyre olyan több dalt készítettek, amik nem éppen a slágerlistákra termettek. A Rubber Soulon a Beatles, illetve a nyugati popzene történetében először felcsendült a szitár, bonyolult zongoraszóló egészítette ki az eleve komoly hangulatú In My Life-ot, és jó pár olyan megoldást tartalmazott a lemez, ami korábban még tőlük is idegen volt. Az album természetesen hatalmas siker lett, és a Beach Boys zenei agytrösztjének, Brian Wilsonnak is nagyon megtetszett.

Wilson 1965-re már beleunt abba, hogy a saját zenekara csak szörfdeszkákról, kocsikról és csajozásról énekel. A legidősebb Wilson tesót (hárman voltak testvérek a Beach Boys-ban) elkezdték komolyabb témák foglalkoztatni, és a zenei ötleteihez a Beatles-hez, elsősorban a Rubber Soulhoz nyúlt inspirációért. Eltökélt szándéka volt, hogy a következő Beach Boys album túlszárnyalja Lennonék aktuális munkáját, és egy drogokat sem nélkülőző, szédületes kreatív szárnyalást követően 1966 májusában megjelent a Pet Sounds című album, ami valóban felvette a versenyt a Rubber Soullal. Rajongók, kritikusok és zenészek egyaránt lehidaltak a kaliforniai zenekar teljesítményétől – a legenda szerint John Lennon és Paul McCartney részt vett Londonban egy Pet Sounds albummegjelenési buliban, ahol szájtátva hallgatták végig a lemezt, főleg annak csúcsdalát, a God Only Knows-t.
beatlesSzerencsére azért nem volt nagyon miért izgulniuk, hiszen az ő készülő albumuk, a Revolver még a Beach Boys aktuális művét is túlszárnyalta, ha lehet ilyet mondani. Az ember szívesen megnézne egy rejtett kamerás felvételt Brian Wilsonról, ahogy először felteszi és végighallgatja a lemezt. Vajon elbőgte magát? Tépte a haját? Vagy csak annyit mondott, hogy „oké, emeljük a tétet, akkor mi most csinálunk egy még ennél is jobb cuccot”? Eleinte úgy is tűnt, hogy igaza lesz. ’66 őszén a Beach Boys kihozta a Good Vibrations kislemezt, a poptörténet legelső többtételes dalát, majd elkezdődtek a legendás Smile album munkálatai. Ott aztán valami megtört: hiába volt a sok forradalmi elképzelés, a többiek nem értették az egyre inkább kontrollmániásként viselkedő Brian ötleteit, a Smile pedig végül dobozba került, és ott is maradt nagyon sokáig (Wilson 2004-ben szólóban adta ki a dalokat, majd hat évre rá már Beach Boys lemezként is kijött a jobb sorsra érdekes zenemű). Aztán amikor ’67 júniusában a szörfpápa Wilson meghallgatta a Sgt. Peppert, végleg feladta a küzdelmet a Beatles-szel szemben, egyre inkább elmerült a depresszióban és a mentális zavarokban, amikből később csak hosszas küzdelem árán sikerült kilábalnia. Na de térjünk vissza az ünnepelthez.

Mint említettük, a Beatles tagjai 1965-re már rettenetesen belefáradtak a turnézásba – számukra a koncertezés pokol volt, mert már a monitorokon keresztül sem hallották saját magukat, annyira hangosan sikoltozott a közönség (néha direkt el is halandzsázták a dalszövegeket, és senki nem vette észre). A zenészek folyamatosan lobbiztak azért Brian Epsteinnél, hogy ne kell többet közönség előtt fellépniük, és a menedzserük, ha szép lassan is, de beadta a derekát. 1966-ra már elkezdett csökkenni a koncertek, turnék mennyisége, ami azt is jelentette, hogy Lennonék többet tudtak dolgozni, kísérletezni a stúdióban. Első körben május végén kiadták a Paperback Writer kislemezt – kronológiai szempontból ez volt a legutolsó dal, amit élőben előadtak. Már ez sem volt egy egyszerű darab (hangosabb lett, mint szinte bármi, amit addig csináltak, nem beszélve a feltuningolt basszushangzásról), az igazi meglepetés azonban a B-oldalon található Rain lett, ami minden idők legelső pszichedelikus felvétele, eksztatikus dobokkal és visszafele játszott hangokkal. Mindez már előrevetítette, hogy a következő album nem lesz egy egyszerű menet, és az 1966. augusztus 5-én kiadott Revolver, mely McCartneyék legutolsó koncertje előtt három héttel jelent meg, bizony nem is lett az.

Nemrég újrahallgattam a Beatles diszkográfiát időrendi sorrendben, és azzal ugyan mindig is tisztában voltam , hogy ez az egész egy mekkora fejlődéstörténet, viszont az még most is meglepett, hogy milye szédületes mértékben változott a zenéjük az alatt a pár év alatt. A legnagyobb különbséget pedig pont a Rubber Soul és a Revolver között észleltem: tényleg mintha két teljesen más zenekar csinálta volna a két albumot. A Revolver másik fontos jellemzője, hogy ez volt az a pont, amikor McCartney végleg átvette Lennontól a kreatív hatalmat (és el sem engedte egészen a feloszlásig), valamint hogy innentől George Harrisont is ugyanolyan komolyan kellett venni dalszerzőként – ezen az albumon három dalt is jegyez (ennek az is volt az oka, hogy az egyre lustább Lennon eggyel kevesebb számot hozott a sessionökre).

Az album pont Harrison dalával, a Taxmannel nyit (aminek az akkordjait később a Jam ügyesen átformálta a Start című slágerben); tulajdonképpen ez volt az első szám, amiben a Beatles nyíltan politizált. A csúcslemez egyik csúcspontjának tekinthető Eleanor Rigbyben az énekhangokon kívül semmi más nem hallatszik, csak egy vonósnyolcas, mégis elképesztően sodró a lendülete. A csapkodó csellókat és hegedűket George Martin producer tulajdonképpen Bernard Herrmanntól, konkrétan a Psycho filmzenéjéből emelte át. Az I’m Only Sleeping Lennontól kicsit olyan, mintha a Rain álmosabb változata lenne, majd ezt követi Harrison India-trilógiájának első darabja, a Love You To (a második majd a Sgt. Pepperen lesz a Within You Without You, a harmadik meg a Lady Madonna kislemez B-oldalaként kiadott The Inner Light). A Here There And Everywhere-t McCartney még kifejezetten a Pet Sounds hatása alatt írta meg az utolsó pillanatban, és ő jegyezte a Ringo Starr által énekelt drogos gyerekdalt, a két évvel később rajzfilmet inspiráló Yellow Submarine-t. Az A-oldal Lennon számával, a Peter Fonda ihlette She Said She Saiddel zárul, aminek hallatán nehéz elképzelni, hogy ilyen az, amikor valaki kreatív válságban van.

Az LP második felének első dala a vidám Good Day Sunshine McCartneytól, majd megint Lennon jön, az általa megvetett, de ezen sorok írói szerint briliáns And Your Bird Can Singgel – a legenda szerint a dalban a ’you’ nem más, mint Mick Jagger, a ’bird’ meg annak akkori barátnője (a brit szlengben a ’bird’ jelenthet barátnőt), Marianne Faithfull, ugyebár énekesnő. A For No One Macca egyik legjobb balladája, a Lennon-féle Doctor Robert egy olyan amerikai orvosról szól, aki bárkinek felírt bármilyen drogot. Ezután csendül fel Harrison szokatlan akkordvezetésű kompozíciója, az I Want To Tell You, az utolsó előtti szám, a Got To Get You Into My Life, McCartney soulos ódája a marihuánához, a zárás pedig minden idők egyik legszédületesebb, földönkívüli hangulatú felvétele, az agyfürkésző Tomorrow Never Knows, amiről Lennon (akinek 14 évvel később majd egy revolver oltja ki az életét) akkor még nem tudhatta, hogy később új műfajt teremt (breakbeat), és a Chemical Brothers egy komplett életművet épít rá.

Dióhéjban ennyi; nyilván erről az albumról egy komplett szakdolgozatot lehetne írni, és a Forradalom a fejekben című Beatles könyvben is például csak a záródalnak szentelnek nyolc oldalt. Hogy ez az album mekkorát ütött 1966-ban, azt csak azok tudják, akik ott voltak, illetve lehet hogy ők sem, mert ahogy a mondás is tartja, „aki emlékszik a hatvanas évekre, az biztosan nem volt ott.” Azért mindenki nem volt oda érte akkor sem – a Revolver megjelenése egybeesett Lennon szerencsétlen kijelentésével a zenekar és Jézus kapcsán, így sok amerikai ember azt az időszakot a Beatles lemezek elégetésével töltötte. A többség viszont odavolt és odavan az albumért (melynek emlékezetes borítóját a régi hamburgi cimbora, Klaus Voormann készítette), és az utolsó kérdés már csak az, hogy ez-e a zenekar csúcsműve, vagy az egy évvel későbbi Sgt. Pepper. Jövő júniusban visszatérünk erre a kérdésre.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Miről szól a Hetedik?
Következő cikk Joker evolúciója