Egyéjszakás kaland (One Night Stand) – kritika


Egyéjszakás kaland (One Night Stand – 1997)

A kilencvenes évek pestise a közöny, de az új évezredbe átbotorkálva tovább tombol. A tömegben csupán egyetlen személy törődik embertársaival: a zsebtolvaj. A milliós rideg társulatban mindenki a jó szerepekre hajt, nehezen barátkozva az “apró grafit pontocska vagyok Isten rajztábláján” teóriával. Vég nélküli harcot folytatva a boldogság nevű hiánycikkért. Ha az anyai szeretet csak poros emlék; nincs, ki fogja kezed, ölelő kar, mely körbefon; ha elfogytak a tápláló csókok, szenvedélytől őrült éjszakák, elvesztél. Magába szippant a depresszió, Xanaxból építesz királyságot, hol uralkodásod rövid életű, s az öröm egy sodort cigi füstjével gyorsan elillan. Az öreg Kaposzakállú korunkat nézve biztos okul, és következő munkájakor a teremtés folyamatában első helyre a pszichiátert helyezi.
Mike Figgis rendező a Las Vegas, végállomás forgatókönyvének megírásakor talált rá az égő csipkebokorra. Megállt, lassan egymás felé fordította az embereket, hogy lássák a másik arcát. Szemükről levette a média által felhelyezett rózsaszín napszemüveget, szembesítve csupasz jelenükkel. El-elkapva a teljesség érzetének villanásnyi momentumait, de még inkább alátámasztva a szomorú tényt, hogy az ezredfordulóhoz közelítve kapcsolataink csupán kallódó lelkek váratlan koccanásai, görcsös egymásba kapaszkodásairól szólnak.

A Las Vegas, végállomásban Ben Sanderson forgatókönyvíró köszöni meg a részvételt, és útra kel meghalni a hamis fények városába. Mielőtt kilép a nagybetűs semmiből, a sors megkésve kézbesíti ajándékát: Sera, a magányos utcalány érzékeny szerelmét. Nincsenek illúzióik, és Max Carlyle-nak (Wesley Snipes) sincsenek az Egyéjszakás kalandban, pedig az élet antihőse a napos oldalról érkezik. Felkapott reklámfilmrendező, magánélete kiegyensúlyozott, vonzó asszonykával, két gyermek boldog apjaként vegetál. Minden annyira tökéletes, hogy az már unalmas, mígnem egy üzleti útja során hamis boldogságának szigetén végigsöpör a Karen (Nastassja Kinski) hurrikán. Félrelépését követően Max átszitálja életének eddig lepergett homokszemeit. Környezetétől elszigetelődik, feleségéhez fűződő viszonya – akarata ellenére is – válságba kerül. Egy évvel később megtudja, hogy legjobb barátja, Charlie (Robert Downey Jr.) haldoklik. New Yorkba repül, hogy mellette lehessen, és kiderül Charlie bátyjának felesége nem más, mint Karen.
Napjaink szürke felöltőt hordanak, többnyire próbáljuk magunkat becsapni. Befelé fordulva önmagunk foglyaivá válunk. Hogy ez ellen tegyünk, Figgis felhívja figyelmünket arra, milyen sok rejlik egy lopott pillantásban, pláne ha észre merjük venni. Magányunk celláját kinyitva, kiültet minket a Nagy Közös Tábortűz köré, ahová legbelül mindannyian vágyunk.

Mike Figgis komponistaként sem utolsó!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk SzuperHősők tere
Következő cikk Hollywoodban nincs ráncos nyugdíjas

1 Comment

  1. Avatar
    balgul
    2010. augusztus 3. kedd

    Eijj Bro, ha még egyszer megnézhetnénk moziban!

    Thx Mike, Wes & for All!

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..