Büdös hal


Tüskevár, rendező: Balogh György főszereplők: Nagy Marcell, Péntek Bálint, Kovács Lajos, Détár Enikő, Rékasi Károly, Haumann Péter, Eperjes Károly, Molnár Piroska, magyar családi film, 99 perc, 2012 (nincs kh.)

Nehéz úgy higgadt maradni, hogy a vetítés közben az ember legszívesebben a kezébe temetné a fejét, vagy/és elrohanna a Zaláig meg vissza. Az új Tüskevár, úgy ahogy van – és kevés erénye ellenére – egy nagy félreértés. És nem, nem azért, mert a regénynek lejárt volna a szavatossága. A film készítői csinálnak úgy, mintha. És ezzel Fekete Istvánt égetik, de nagyon.

Tüskevár

A Tüskevár a múlt század ötvenes éveinek második felében jelent meg először – ennek megfelelően lett az kérem megírva: Tutajos és Bütyök a korszak gyermekei, de azért lehet őket szeretni még ma is, mert Fekete szerencsére el tudta kerülni, hogy a rendszerre mutató jellemzőkkel ruházza fel őket, vagy éppen a környezetet. Sehol egy pártfunkci, vagy mondhatjuk úgy is, a vidék békén lett hagyva. Lehet arról írni és mesélni, ami a lényeg: jönnek a srácok a nagyvárosból, bizonyos elképzelésekkel a természetről, a Kis-Balaton Yodája meg szépen hagyja, hogy saját kárukon szerezzenek szó szerint viharos tapasztalatokat és gyomorrontásos kalandokat. Jó lehet ez még ma is, gondolták a moziváltozat alkotói, s jól gondolták. De nem gondolták tovább. Illetve félregondolták. Fekete regénye ugyanis nem azért lenyűgöző, mert sok évtizeddel ezelőtt játszódik. Nem attól izgalmas, hogy a gyerekek még nem beszéltek vissza, sőt félve tisztelték az osztályfőnököt, az orvost meg a Náncsi nénit, s ennek megfelelően a felnőttek is magázták őket – sőt az okostelefon meg a laptop hiánya se tette a történetet izgalmasabbá. De ha mégis erre voksolunk, mert ebben hiszünk, hát legyen: viszont akkor dönteni kell, retrót csinálunk vagy az új évezredre mentjük át a lényeget.

TüskevárA kérdés nyitott maradt, helyette egészen szürreális a végeredmény: maradt minden, a modernizálás csupán a szponzorpólóban mutatja magát. Tömören annyi történt, hogy Bütyök és Tutajos utószinkronos modorbajnokként játszik régimódisat, úgy csinálnak, mintha nem tudnák, melyik évet írjuk, s miféle fusztrációk, szorongások között dühöng ma az ifjúság. Nagyon ciki tud lenni, amikor papírmasé karakterek papolnak a jólneveltségről. A felnőttek pedig mindehhez asszisztálnak: ők is csak egy olcsó skanzen-világ szalmával kitömött, úgynevezett „vidéki emberei”, amit az úgynevezett vidéki emberek nevében kérek ki magamnak egyébként. Csak Matulát nem sikerült végképp elrontani – bár Kovács Lajos is csak akkor működik igazán, amikor nem kell a szöveggel bajlódnia.

Aki olvasta például a Vukot, jól tudja: az se feltétlenül úgy lett megírva, hogy Fekete István közben valamiféle tündibündi Disney-figurát képzelt maga elé. Viszont Dargay Attila zsenije jó érzékkel ismerte fel: a szépen megrajzolt cukiság nem feltétlenül írja felül a tárgyilagos romantikát. Az adaptálónak az a dolga, hogy adaptáljon: mindenekelőtt érteni kell a művet, ha ez nincs, a sok kínlódás ellenére is csak annyit ér az egész, mint a konyhaasztalon hagyott, félig megpucolt piaci harcsa. És könyörgöm, ne áltassuk magunkat: pedagógiai szempontok alapján se akarjunk már zacskót húzni a lehetséges célcsoport fejére. Matulára most is nagy szükségünk lenne, úgyhogy légyszi tiszteljük annyira az öreget, hogy feltételezzük róla: biztosan lenne egy-két frappáns ötlete, hogyan lehetne ma is megfogni a városi puhányokat.

Mindenesetre az efféle nosztalgia-blődliknél csak jobbakat nézhetünk ki belőle.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Bond számokban
Következő cikk Arnie iskolaköpenye, Clooney matekozik, Seagal és a biológia

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..