Apáim története


pic 20140127114839 ebqv59sfmf3

Apáim története (Stories We Tell); rendező: Sarah Polly; szereplők: Michael Polley, Harry Gulkin, Susy Buchan, John Buchan, Mark Polley, Joanna Polley, Cathy Gulkin; színes, kanadai dokumentumfilm, 108 perc, 2012, 12

Vajon mindenki azt gondolja, az ő családja a legfurább, és filmvászonra kívánkozik a története? Naná! A legtöbben persze tévednek. A kérdés most az, hogy Sarah Polley családjának élete elég érdekes-e a megfilmesítéshez. De még mennyire.

Megfogadtam magamnak, nem azzal kezdem, hogy a Váratlan utazásból ismert Sarah Polley legújabb filmjéről beszélgetünk a továbbiakban. Aztán mégis. Tízes évei elején egy kanadai családi sorozatban ismerhettük meg, mostanra sokkal komolyabb munkákat tett le az asztalra. Talán legismertebb rendezése az Egyre távolabb, amely az Alzheimer kór emberi kapcsolatokat szétromboló, vagy éppen egyesítő erejéről mesél.

Legfrissebb műve amolyan dokumentumfilm egy dokumentumfilm készítéséről. Saját családját veszi górcső alá. Rokonaival, barátaival beszélget kutatva önnön létének esetlegességét. Hogy milyen kevésen múlik egy élet, és mi van akkor, ha arról az életről kiderül, hogy egészen más, mint amilyennek korábban hitte.

stories we tell woroner

Az Apáim története – bár a cím mást sugall – elsősorban Polley édesanyjáról szól. Szinte minden családi esemény a korán elvesztett asszony személyéhez kötődik.

Az emlékezésnek egy fura, mégis nagyon kézenfekvő megoldását választotta Sarah Polley. Miközben meginterjúvolja családját, és rengeteg archív képpel tarkítja a filmet, nem mulasztja el ennek a munkának a dokumentálást sem. Ezzel a módszerrel teljes mértékben kézben tartja a történetet, annak szereplőit, valamint a múlt boncolgatásából keletkező reakciókat is. Nyilván nagy segítséget jelentett, hogy családja már évtizedekkel korábban megörökítette életük fontos pillanatait különböző felvételeken.

Polley-t egy pillanatra sem vádolhatjuk öncélúsággal. A bemutatott élethelyzetek valóban érdekesek, sokszor mulattatóak. A megszólaló testvérek, apák feszengése a kamera előtt teszi igazán emberközelivé a művész-családot. A fiatal filmes alapossága pedig biztonságérzetet nyújt a nézőnek. A rendező saját érzéseit és szerepét ízlésesen csempészi a bele a filmbe. Egészen pontosan abba a dimenzióba, amely a dokumentumfilm készítésének munkafázisait mutatja. Egy-egy pillantását vagy gesztusát vágja be röviden a mini interjúk közé. Ezek a részletek mindent elárulnak, anélkül, hogy előtérbe tolná magát Polley.
10_7

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A berni követ
Következő cikk Oscar nyomában (1929-1960)