Nagytudásúak (Les profs); rendező: Pierre-François Martin-Laval; szereplők: Christian Clavier, Isabelle Nanty, Pierre-François Martin-Laval; színes, magyarul beszélő, francia vígjáték, 88 perc, 2013; 12
Túlérettek
Először azt hittem, valami Éretlenek-remake. Nem az. És hamar kiderült, hogy még azzal sem járhattunk volna rosszabbul.
Megvan az az érzés, amikor a moziban ülve te szégyelled magad a látottakért? Hát az, hogy mindemellett azért is feszengsz, mert a többi nézőnek tetszik a film?
A Nagytudásúak néhány vállalhatóbb poént leszámítva épp hogy csak eléri a Stan és Pan filmek színvonalát. Képi gegekkel nevettetni ma nagy vakmerőség, és szinte sikertelen vállalkozás – gondoltam én kis buta. A körülöttem ülő nézők azonban a Kengyelfutó Gyalogkakukk világát idéző robbantgatós jelenetek, meg a Forró rágógumi hangulatú kurta szoknyák láttán – írd és mondd – nevettek(!)
Elkezdtem zavartan forgolódni, hogy vajon kik ők. De tök ugyanúgy néztek ki, mint bárki más. Magyarán: mégis vicces a film?!
A történet helyszíne egy középiskola, szereplői valószerűtlenül unalmas diákok és szélsőségesen lúzer tanárok. A cselekmény annyi, hogy a leérettségizni képtelen végzősökhöz tanítani képtelen tanárokat vesz fel az iskola, mert az valamiért jó lesz nekik. Hamar kiderül, hogy természetesen nem. Egymást követik az ostoba diákcsínyek, amik akkor voltak utoljára viccesek, amikor mi csináltuk. Aztán a film közepén elkezdődik a nézők győzködése, hogy ezek a tanárok nem is olyan rosszak. Ezt onnan lehet tudni, hogy más diákok is át akarnak iratkozni a suliba. Az nem derül ki, hogy miért. Az egyik tanár továbbra sem képes nem felrobbantani semmit, ahogy az angol tanár továbbra sem tud rendesen angolul, és a történelemoktatásért felelős tanár mindössze Napóleon nagyságának ecsetelésével foglalkozik. De, hogy mit tanulnak az órán, az végképp rejtély.
Christian Clavier figurája és játéka tompít valamit a film bárgyúságán, de megmenteni így sem tudja azt.
Komolyan kedvet kaptam, hogy fájdalomcsillapításul újra megnézzem az Éretleneket.
