Az ötös számú vágóhíd


Az ötös számú vágóhíd
Az ötös számú vágóhíd

Helikon Kiadó, 2013

245 oldal

Első megjelenés 1969-ben.

Magyar fordításban először 1973-ban.


Így megy ez

Kurt Vonnegut sokáig készült, hogy saját élményei alapján megírja Drezda elpusztulásának történetét. A szerzőt ismerve egyértelmű, hogy nem egy szimpla második világháborús sztorival állt elő.

Amint az utószóból kiderül, míg Amerikában és a legtöbb európai országban eladási rekordokat döntögetett a megosztó regény, addig a Szovjetunióban csupán kalózkiadás készült belőle.

Filmváltozata is született 1972-ben, amely a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének különdíjára és egy Golden Globe-díj jelölésre volt érdemes. Majdhogynem a lehetetlenre vállalkozik, aki egy Vonnegut regényt kíván megfilmesíteni. Ez az adaptáció viszont derekasan helytállt. Tény, hogy a szerző jellegzetes stílusát, amely elsősorban a leírásokban jelenik meg, képtelen pontosan visszaadni a mozgókép, de az erős dialógokat szinte szó szerint átvette, így meg volt mentve a haza.

A főszereplő Billy Pilgrim. Nos, ő lenne Vonnegut? Részben igen. De a szerző miközben leírja Billy történetét, egyes szám első személyben is kiszól néha a könyvből. Jelenlétét azonban csak a történet elején, illetve legvégén érezzük.

Kurt Vonnegut könyvben könyve tökéletesen modellezi a világon belüli saját világát. És itt nem csak arra gondolok, hogy a könyv írása közben fog bele a könyv megírásába. Ugyanennyire fontos, és sok aha-érzést kelt az, hogy Az ötös számú vágóhídban előkerülnek korábbi műveiből helyszínek, figurák. A könyv önmagában is nagy élmény, de ha előtte elolvassuk a Gépzongorát vagy az Áldja meg az isten, Mr. Rosewatert, akkor jön még vele egy kis plusz: a sok ismerősnek hála az író bevesz minket is a buliba.

Szinte magát is szórakoztatja azzal, hogy konkrét tényeket használ fel, amelyeket már elsütött máshol. (Csecsemők vívják a háborúkat; Rosewater kedvenc írója Kilgore Trout.)

Kurt VonnegutGyönyörűen mutatja, hogy az életünk valamilyen szempontból nem lineáris. Van, hogy emlékezünk; van, hogy álmodozunk; és van, hogy „csak” éljük az életünket. És ezek a szakaszok olyan módon követik egymást, ahogy hagyjuk. Vonnegut tulajdonképpen ilyen ugrásokon keresztül láttat egy sorsot. Meglátunk egy virágot, és újra hat évesek vagyunk, megérzünk egy illatot, és máris újra élünk egy szerelmet. Ahogy lépked emlékről emlékre, valahogy minden idősík él. De az író nem engedi, hogy megmagyarázzuk magunknak az időben való ugrálás logikáját. Ragaszkodik hozzá, hogy ez időutazás. És ami a legdurvább, a végére ezt el is hisszük.

Nehéz lenne összefoglalni a könyv cselekményét, mert ugyan méltó emléket állít a második világháború egyes részleteinek, közben mégis távol marad a pontos leírástól. Egy félmondat egy bombázásról, majd a jelenben Billy már a Varázsujjak nevű masszírozó ágyán fekszik egy partyról megszökve. És az, hogy a békés jelenbe kerülünk, sem jelent menekvést a múlttól. A megélt borzalmak leírásával nem magasztalja fel az azt követő életet.

A háború abszurditását be tudja mutatni egy golyóálló Biblia, egy obszcén pónis fotó és egy látásvizsgáló zöld bagoly felhasználásával. Hiába tudjuk, hogy teljesen természetellenes huszonéves embereknek puskát adni a kezébe és kizavarni őket ölni – vagy áldozatnak odavetni egy szintén huszonéves fiatal elé –, mégsem lesz közhelyes, ahogy az író elmagyarázza, hogy azoknak a fiúknak otthon kéne lenniük, tanulniuk kellene, vagy segíteni a kisboltban, nem pedig egy vérfürdő kellős közepén rettegni.

Vonnegut sokszor mentesít is minket a fájdalom alól. Soha nem hagy magunkra sokáig egy drámai helyzetben. Nem engedi, hogy komolyan belevesszünk egy tragikus jelenetbe. Ahogy váratlanul beledob, úgy hirtelen ki is ránt. Ugyanakkor az egész könyvet erőszakosan a ”tök mindegy, mind meghalunk” hangulatában tartja. Ha úgy érzi, kezdünk megfeledkezni a szomorú végről, akkor csak odaböffenti, hogy az illetőt később majd agyonlövik. Így megy ez.10_8

 

 A szerző olvasatában

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (39.)
Következő cikk Szél támad