Hogyan rohanj a vesztedbe


seth_macfarlane_hogyan_rohanj_a_vesztedbe_eredetiAgave kiadó, 2014
192 oldal

A Western meggyilkolása, a tettes a gyáva Seth MacFarlane

MacFarlane nem tud viccet mesélni. Sokkal jobban ért ahhoz, hogy elmutogassa. Azt hiszem, mindenki erre a következtetésre jut, aki először olvassa a Hogyan rohanj a vesztedbe könyvváltozatát, és csak utána nézi meg a filmet. Az egészséges sorrend fordítva van, ugyanis a forgatókönyv, illetve a film született meg előbb, és csak utána írta meg belőle a regényt az alkotó. Nem biztos, hogy kellett volna.

Az, hogy Seth MacFarlane kinyírja a western műfaját, mint Móricz Zsigmond a parasztromantikát, az tök rendben van. De tényleg. A vadnyugaton játszódó filmek szinte mindegyike olyan bosszantóan maníros, hogy paródiáért kiált. Azt azért tisztázzuk, hogy a szerző nem tekintette missziójának, hogy megreformálja a klasszikus stílust. Pusztán elvitte egy (dicséretesen) elmebeteg irányba a dolgot.

Kezdő íróknak azt szokták javasolni, hogy a saját közegükről írjanak, ha el akarják kerülni a csapdákat. Hiszen honnan tudhatná egy vicces filmes alak, hogyan is nézett ki a vadnyugat anno. Azonban ebből kiindulva nem elolvasni Seth MacFarlane könyvét, hülyeség.

Az író, amint lehetséges, felhívja a figyelmet: el ne hidd, amit itt összehordok! Tudatosan használ most élő kifejezéseket a leírásokban, illetve a dialógusokban. A főhős pedig kifejezetten mai karakter, aki teljesen környezetidegen, mint egy időutazó, vagy mit tudom én. Hogy kívülállónak érezzük, egyértelműen a könyv hibája, ugyanis a filmben tisztábban megjelenik az átlag szerencsétlen srác karaktere, aki egész egyszerűen rühelli a közeget, ahol él.seth-mcfarlane-million-ways-to-die-in-the-west (1)

Aki ismeri, és szereti a Family Guyt, vagy a Ted című filmet, az nyilván már nagyon várta, hogy egy könyv által is közelebb kerülhessen MacFarlane-hez. Így, ha ilyen elvárásokkal ül le olvasni a rajongó, az első pár oldal csalódás lesz. Az író gyakorlatilag elpufogtatja az összes közhelyet, amit a western világának kikarikírozása kínál. Míg ha a kuplerájos résszel indítana, az olvasó rögtön tudná, hogy jó helyen jár.

Egyértelmű, hogy a szerzőnek több köze van a forgatókönyvekhez, mint a regényekhez. Nincs igazából belső tagolása a szövegnek, inkább jelenetekre esik szét. Továbbá dialógusokban erősebb, mint leírásban. De néha tényleg meglepően szórakoztató, amikor a legelcsépeltebb vadnyugatra jellemző naplementékről, poros utakról, vagy megsarkantyúzott lovakról gúnyosan túlromantikázva ír. A filmes múlt abból is érződik, hogy néhány poén túl van magyarázva, mintha attól félne az író, hogy különben nem értjük meg. Egyszerűen a legtöbb vicc filmen nagyobbat szól, mint írásban.
hogyan rohanj

Az egész könyvet az teszi nagyon üdévé (bocs, nem találok jobb szót), hogy napjaink szlengjét használja, de a hé, testvér,mizu? féle baromságból viszonylag kevés van benne. Jellemzően elcsattan néhány picsába, meg basszunk be, de a lényeg, hogy nem görcsöl rajta, hogy archaikus legyen a beszédstílus. Az azonban gond, hogy nem ismer mértéket. A poénok 90%-a abból adódik, hogy a XIX. században, a vadnyugaton a szereplők úgy viselkednek, mintha 2014-et írnánk. Ez egyszer még vicces. Beszívni az apacsokkal, vagy gyógyegérnek nevezni a korabeli lúzert. De a sok hasonló szitu egy idő után unalmas. Valahogy a filmben nem érezzük ennyire egy kaptafára készülteknek ezeket.

A könyv mélypontja a drogos trip az indiánokkal. Tudható, hogy mennyire kellemetlen józannak lenni egy részeg társaságban. A könyv e fejezetében ugyan Albert tép be a kelleténél jobban, de az olvasó szenvedi végig az ő delíriumát. Az író nem kevesebb, mint hét oldalt szán arra, hogy leírja, a főhős mit össze hallucinál. Na, ez olvasóként rém idegesítő.

Továbbá az itt is bizonyságot nyert, hogy a kaki-pisi poénok civilizált nézők körében épp annyira működésképtelenek írásban, mint filmen. Sajnálom, hogy nem tudott megálljt parancsolni magának Macfarlane. A jelenség azért is szomorú, mert körülbelül két igazán altáji poén van benne, és ha azokat kihagyta volna, akkor is vicces lett volna a könyv és a film, sőt.

A vége pedig totál csalódás. Annak ellenére, hogy nem voltak nagy elvárásaim, és ehhez képest is laposka az egész, olyan befejezést kanyarított MacFarlane, mintha azt mondták volna neki, hogy köszönjük, lejárt az idő, most tegye le a tollat.

Szóval szerintem csak a filmet nézzétek meg.

5/10

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Nem alszol
Következő cikk Herkules