A gördeszkások – kritika


kepMid90s, rendező: Jonah Hill, szerepők: Sunny Suljic, Katherine Waterston, Lucas Hedges, Na-kel Smith, Olan Prenatt, Gio Galicia, amerikai dramedy, 85 perc 2018 (18)

Gyöngyhajú srácok

Jonah Hill rendezői debütálása olyan kendőzetlenül realista, hogy akár egy hiteles korrajzi dokumentumfilmnek is elmenne, amennyire hitelesen adja vissza a ’90-es évek amerikai álmának összeomlását. A gettók virágkorát és a kiábrándulás korszakát baromi jól mutatja be, és rájövünk, hogy a mai filmesek miért nyúlnak inkább a ’80-as évekhez, ha valami menőről akarnak beszélni. A ’90-es évek szívás volt és pusztán a mesélés nélküli ábrázolás erejével ez a film még jobban meggyőz erről minket.

Na meg arról, hogy mennyire zseniális gyerekszínészek nőttek ki a földből a XXI. században, hiszen olyan cool arcok a főszereplők, mint a 13 éves Sunny Suljic (Egy szent szarvas meggyilkolása, God of War videójáték karakter), vagy Lucas Hedges (A régi város, Három óriásplakát Ebbing határában, Lady Bird), akik már bizonyítottak hasonló, független és/vagy szerzői filmes alkotásokban. A történet nem éppen érdekes, egy sima egynyári sztori a ’90-es évek közepén, Los Angelesben, ami tökéletesen reprezentálja az egész korszakot és az adott társadalmi réteg mindennapjait és viszonyait.

1 7Ha megnézzük Larry Clark filmjeit (Kölykök vagy Ken Park) egész hasonló látképet fest az akkori családi tablókról: általában az anyuka, aki kurvaként dolgozik felszolgálói munkája mellett, egyedül tartja el egy vagy több gyerekét, akik kénytelen-kelletlen elkanászodnak. Itt is hasonló szituról van szó: Stevie a nyári szünetben nem akar otthon lenni bátyjával, aki folyamatosan terrorizálja, így összehaverkodik egy gördeszkás bandával és megpróbál az ő szociális viszonyaiknak megfelelni. Stevie egyből becenevet kap tőlük, néha dohányzik a srácokkal és iszik is, de miért ne tenné? Ők az egyedüli „családja”, hiszen a valódira nem számíthat. Persze eleinte próbálja leplezni a cigiszagot és a takarodóra is próbál hazaérni, de egy idő után már nem érdeklik a formalitások, egészen addig, amíg komolyabb baj nem történik.

2 6A sztori nem felkavaró, nem megrázó, inkább csak egy valódi látlelet a korszakról, hogy miért akart mindenki menő gördeszkás lenni (plusz infó, hogy a Stevie-t játszó Sunny Suljic, aki nagyon kezdő, csetlő-botló deszkást alakít a filmben egyébként profin űzi a sportot), az ál-gengszterkedés valakit hogyan állított be negatívan a csoportmorál hierarchiájában és a valódi traumát átélt fiatalok hogyan voltak képesek feldolgozni ezt a bandájukban, ami kvázi csoportterápiaként működött. A szegénység tombolt a korszakban, aki nem „nigga” volt, az lecsúszott white trash, tomboltak a gengszter-rapek, a deszkás szlengek és a baseball sapka variációk. A kép is ezt próbálja visszaadni, roncsolt kép, 4:3-as osztás jellemzi.

3 3Ami külön figyelmet érdemel az a kiemelkedő zenei válogatás. A már említett rapeken kívül nem elég az, hogy a film zenéjéért Trent Reznor és Atticus Ross a felelős (mindketten Nine Inch Nails tagok), hanem felcsendül a már trailerből is jól hallható Omega-szám, a Gyöngyhajú lány is (Presser ezért mennyit kaszálhatott? 😀 ) Ráadásul minden egyes jelenethez megvan a tűpontos zenei választás is, így garantáltan élvezhető önmagában is az egész soundtrack.

Jonah Hill mondhatni önéletrajzi alkotása – melyet maga írt és rendezett – szinte valóban saját gyermekkorát dolgozza fel, hiszen ’96-ban volt 13 éves, Los Angelesben nőtt fel és puritán stílusán érződik, hogy inkább érzékeltetni akar, mintsem mesélni. A párbeszédek témái teljesen random dolgokon alapulnak, nagyban idézi akár az Amerikába jöttem borbélyos beszélgetéseit vagy a Shop-stop dumáit. Ezek is a 90-es évek ékkövei, a mindenségről és a semmiről való céltalan beszélgetésekben itt fiatal srácok osztják az észt egy kietlen deszkás boltban vagy kint a pályán, amik bár teljesen érdektelenek, mégis baromi jó atmoszférát adnak a filmnek. Nem történik semmi, mégis ekkora távlatokban (az megvan, hogy a 90-es évek már 30 éve volt?) inkább keserédes visszatekintés az egész, hiszen fiatalok szociális és lelki nyomorán nehéz nevetni, annak ellenére, hogy sok helyen vígjátéki kategóriába sorolták a filmet. Stevie karaktergegjei okoznak jó pár vidám percet és pillanatot, egyébként egészen hasonló alkotásokról van szó, mint a fent említett művek, annyi különbséggel, hogy azok valóban a ’90-es évek közepén készültek, ez viszont nem, ennek ellenére a olyan hiteles, hogy lehetetlen lenne megmondani, hogy mikor készült, ha nem tudnánk, hogy ez Jonah Hill első (és reméljük nem utolsó) nagyjátékfilmes rendezése. Csak így tovább!

85

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az amerikai filmoperatőrök szerint a XX. század legmeghatározóbb filmjei
Következő cikk Az átkelés madarai - kritika