The Rain 2.évad – kritika


The Rain, készítők: Jannik Tai Mosholt, Christian Potalivo, Esben Toft Jacobsen, szereplők: Alba August, Lucas Lynggaard Tønnesen, Mikkel Boe Følsgaard, dán apokaliptikus akció sorozat, 40 perc, 2 évad, 2018 – 

Egy antihős megszületése

A The Rain még mindig az egyik legerősebb young adult sorozat, hiszen egyszerre lovagolja meg a posztapokaliptikus tartalmak sikerhullámát és mesél egy újfajta morális berendezkedésről, ahol ember embernek farkasa és egyszerre mer hihetetlenül lassan építkezni, melynek célja a karakterívek kifejlesztése, ami ebben az évadban tökéletesre sikerült és még mindig van hova kiteljesedni.

A második évad ott folytatódik, ahol az első abbamaradt: a csapat próbál elmenekülni a laboratóriumból, ugyanis kiderült, hogy Rasmus a zero páciens, akin rengeteg kísérletet szeretnének elvégezni, amibe akár bele is halhat. Ennek részese Rasmus és Simone apja is, aki már gyerekkora óta kísérletezgetett a fiún és meg is lett a következménye: kifejlesztett egy szupervírust, ami intelligens, képes érzékelni a fenyegetést és bármit megtesz, hogy életben maradhasson. Így a gazdatestet is tudja irányítani és kíméletlenül lecsap nem csak az emberekre, hanem a természetre is. Nyoma mindenhol ott van, pusztulását fekete, égési sérülésekre hasonlító nyom jelzi.

Rasmus lett ennek a történetnek a középpontja, akinek rengeteg mindennel kell egyszerre szembenéznie: a barátaival, akik próbálják megtalálni a testében lévő vírus ellenszerét és szeretnék őt meggyógyítani; az Apollón központ embereivel, akik el akarják kapni, hogy kísérletezzenek rajta; a vírus által szerzett „szuperképességgel”, amit nem tud irányítani, viszont személyiségét nagy mértékben befolyásolja; szerelmi válsággal és úgy alapjáraton magával a pubertáskor nehézségeivel. Egyetlen biztos támasza a nővére, Simone, aki szintén rengeteg mindennel viaskodik: testvére változásával és a racionalitások talaján maradással a jó döntések meghozását illetően, neki is van szerelmi kálváriája, illetve ő már a fiatal felnőttkorba lépést is ebben a világban tapasztalja meg, ez alapján kell felelősségteljesebbnek lennie. A két testvér között is meginog a bizalom egy idő után, ami végképp kihat a sorozat további menetére. Ez a sokfajta belső őrlődés szerencsére rengeteg teret és játékidőt kap, még akkor is, ha csak 6×40 percről beszélünk, hiszen a két főszereplő és leginkább Rasmus, aki ki van téve ennek a fajta személyiségfejlődésnek és annyi hatás éri, hogy most kezd el kiszámíthatatlanná válni a végkifejlet és megfogalmazódik bennünk az a kérdés, hogy vajon mire fogja használni képességét? Jóra vagy rosszra?

A látvány továbbra is minimalista északi közegben játszódik, egy zónában mozgunk, melynek kietlensége és a vírustól pusztított volta kicsit egy Tarkovszkij-filmre emlékeztet minket, hiszen a természetnek itt is rendkívüli erős szerepe van: az eső maga, mint pusztító ítélethozó és a tájba rejtett nyomok, amiket a vírus hagy. Nagyon menő Rasmus is, amikor épp ez az entitás – mert nevezhetjük intelligenciája révén már élő dolognak is – átveszi felette az uralmat és kiáramlik a testéből. Fekete porszerű képződmény irányul az áldozat felé, és a fiú erei kiduzzadva, szeme vérben forogva demonstrálja emberfeletti voltát. Látványos és nagyon badass, rengetegszer együtt is tudunk vele érezni, ezért válik ő a sorozat antihősévé.

A mellékszereplők is kellően ki vannak bontva, egy-két új karakter tűnik csak fel, akiknek az első évadhoz hasonlóan szintén betekintést nyerhetünk a múltjába flashbackek segítségével, azonban őket már a vírus lecsapása után, sorsfordító eseményeknél, karakterformáló pillanatoknál láthatunk, amiből következtethetünk későbbi cselekedeteikre.

A lassú építkezésnek köszönhetően még mindig maradt „wtf” pillanat a befejezésre is, így borítékolható a harmadik évad, hiszen akkora cliffhangerrel ér véget az utolsó rész, hogy ha ez beigazolódik, akkor már megint kezd kialakulni egy egészen másfajta társadalmi rend és a mostani posztkolonizáció törvényeit felülírhatja egy teljesen más szembenállás. A soundtrack ismét nagyon hangulatosan lett összeállítva, amire a jól megszokott dán atmoszféra is igen erősen rájátszik. Kicsit kezd biotechnicista apokaliptikus-jövős szériává avanzsálni – ez nekem kifejezetten tetszik -, ahol a tudomány és a spiritualitás kezd eggyé válni, mindezt beágyazva láthatjuk egy testvértörténetbe, ami igen sok réteget ad ennek a sorozatnak.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 3 év után bemutatják Benedict Cumberbatch Edisonról szóló filmjét
Következő cikk Aladdin - kritika