Dudley Moore vígjátékának 30. évfordulóján újraindul a Bach-korszak. A rock n roll kis hercegét New York anyakirálynője taszítaná nem kívánt házasságba, hogy ha már neki annyi esze van, mint egy részeg Laár Andrásnak, legalább az utódlás biztosítva legyen.
Arthur Bach egy hóbortos playboy, akinek az isten aranyozott pelenkát tolt a segge alá, és a következő évtizedekben sem adta alább. A film nem klasszikus, de kedves emlék, tökéletesen értelmetlennek gondoltuk 30 évvel később remake-elni és ebben tökéleteset tévedtünk. Nem hiszem, hogy volna ezen szégyellnivaló, de idén még nem röhögtem ennyit filmen. Ez pedig szinte egyes egyedül a legnagyobb feladatot a nyakába kapó címszereplő, Russell Brand érdeme. Brand nem akarta egy az egyben levenni Dudley Moore-t, inkább egy fiatal és meleg Laár Andrásra emlékeztet, ami viszont csak leírva ijesztő, egyébként valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag telitalálat. Higanymozgás, hülye mimikák, sziporka.
A történet jottányit sem változott, talán a jelenetsor is ugyanaz; Arthur kőgazdag a közelebbről nem meghatározott családi üzlet (talán ő maga sem tudja, mi az) révén, bár rendszeres botrányai néha vissza-visszavetik a partnerek kedvét a szerződésektől. A céget amúgy is anyja (akit csak Vivienne-nek nevez) viszi, aki pedig ultimátumot ad neki. E szerint feleségül kell vennie az általa kiszemelt Susant, máskülönben kizárja őt a vagyonból. A mesebeli gazdagság ilyen mesebeli körülmények között kerül tehát veszélybe, ezen a ponton pedig szinte törvényszerű, hogy az igaz szerelem is felüsse a fejét Arthur életében, természetesen egy rangon aluli szőke hobbi-meseíró lány bájos képében.
Néhány változást persze fel lehet jegyezni a hülye magyar címen kívül, például, hogy a komornyik/dada férfiből nő lett, konkrétan az 1981-es Oscar-díjas alakítást nyújtó John Gielgud karakterét A királynőért Oscar-díjas Helen Mirren vette át, és ha valaki megkérdezi, miért vállal szerepet egy ilyen színészóriás egy straigh-to-DVD remake-ben, hát mert vicces, cseszdmeg, azért. Egyébként sem ő, sem a többiek nem sok vizet zavarnak, Arthur – egykor Lisa Minelli formázta – szerelmét a nem túl meggyőző Greta Gerwig tudja le, Nick Nolte-nak konkrétan egy igazi jelenete van, azt a zsáner kívánalmai szerinti elnagyoltsággal hozza is, Jennifer Garner meg ugyanolyan ripacs, mint mindig. Sok helyütt mégis értelmet nyer a remake; az eredeti poénjai, nem azt mondom, hogy nem ütnék meg a szintet, ezt állítani hülyeség volna, de talán sokaknak avíttasnak hat, hisz az ingerküszöbünk ma már jobban elbír némi szabadszájúságot és a 2011-es verzió ezt ki is használja. Vagyis újramelegített történet, a zsánerben bevett fordulatok és eszközök a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban Russell Brand, akinek minden egyes mondata aranyat ér. Ennek megfelelően se híre, se hamva annak, hogy kijönne nálunk is, pedig nemrég még belefutottam itt-ott ilyen cikkbe. Igaz, ezeken Arthur, a legjobb parti címmel volt feltüntetve, remélem, ha egyszer mégis eljutnánk odáig, hogy megérkezik a magyar videótékákba, ez azért lekopik róla.
Őszintén szólva, a trailer alapján nem néztem volna meg.
de ezt miért kellett remakelni? már az eredeti is egy rakás…
Bevallom, az 1981-es verziót szerettem. Kevesen emlékeznek már rá (okkal), hogy 1988-ban készült folytatás Arthur 2.-címmel, na az tényleg rettenetes volt.