Nála a kormány
Vannak azok a filmek, amelyekről nem tudunk, aztán örülünk, hogy beléjük botlunk. Vannak azok a filmek, amelyekről bár ne tudtunk volna. Vannak azok a filmek, amelyeket baromira várunk, csalódunk és egy kis dombra lecsücsülünk. Aztán vannak azok a filmek, amelyeket baromira várunk, majd nézünk magunk elé, hogy mi van: csinos blöff vagy filmtörténet? Most inkább az utóbbi, de amikor kigurul a garázsból, még az előbbinek tűnik.
Ugyanis vannak azok a filmek, amelyekben kétségtelenül van valami. Valami vagányság, valami líraiság, valami retró és valami mának címzett. Néz Ryan Gosling bele a kamerába, de az, hogy igazából magába néz, múltba vagy a jövőbe, nem tudni. Ami biztos, a csávó nincs itt és most. A coolságban van, a kifulladásigos belmondóságban, a ki tudja, hol. Autószerelő, kaszkadőr, bűnözők sofőrje. Maga a higgadtság, a leszaromság, a nem számít mit gondolsz én úgyis máshol vagyokság. Los Angeles-i atombiztos magánvalóság, kurva nagy ajtóval, amihez egy anyuka találja meg a kulcsot. Aki úgy figyel az ő szemeivel, hogy nincs az a magába feledkezett szociopata, aki ne szakítaná ki mellkasán a bőrét, hogy megmutassa: nekem is dobog. Nem kereste a nőt, de megtalálta, aztán persze a nagy zűr meg jön magától. Driverünk innentől kicsit erősebben gesztikulál, legalábbis akkor, amikor szerelme védelmében előjön belőle az állat és szanaszét tép mindenkit vagy éppen kalapáccsal üt-vág, péppé.
Vannak azok a filmek, amelyeket megveszel magadnak az első pillanatokban. Szól a nyolcvanas éveket sokadszorra újraélesztő, de nagyon is 2011-es, vokálos szintikirályság, komolyan mondom, maga a költészet. Gosling tekeri a kormányt, sofőrkesztyűs kézzel és olyan könnyedséggel, hogy olyan talán nincs is, figyelme megfeszül, vezet kifelé a rázós helyzetből – kisstílű rablóbalekok megoldóembere. A főcím betűtípusát Prince küldte egy időgéppel, Purple Rain, csókolom, milyen menő ez is… Carey Mulligan pedig csodálatos, pont annyira, mint amikor legutóbb láttuk, istenemre, pólóminta lesz belőle előbb-utóbb. Kate Winslet, tudom, másféle csoda vagy, de reszkess, mert inog az első hely, mit tegyek, öregszem, fiatalítok én is.
Aztán a kopp. Kultfilm vagyok, kultfilm vagyok, mondja magáról a Drive – és sajnos úgy is viselkedik. Nagyjából félúton dönt: iszik a maga bőrére és vezet. Na most akkor elfelejtem, mit is akartam igazából (ha volt ilyen persze), csak azzal foglalkozom, hogy ismétlem, kultfilm vagyok, kultfilm vagyok, és brutális, jajj, olyan brutális, hogy Cannes nem tudja majd eldönteni, hogy mi ez, tán valami régiből újrakorbácsolt újhullám? Az ám barátom, olyan új, hogy még magam sem tudom eldönteni, mitől vagyok zseniális éppen. De mindegy is, a siker kulcsa: önbizalom, önbizalom és kivagyiság érted, haver? Lassítok, gyorsítok, zenélek, visszahozom nektek pl. Albert Brookst, újra felfedezek, mert ez így szokás – és bár nem tartok sehova, ikonizálom magam még mielőtt bárki észrevenné, hogy a kipufogókra lufikat szereltem, s azt fújom nektek tele levegővel.
Nevem nagy elánnal előadott önkielégítés, bár az elején azt ígértem, szerelmeskedni megyünk. Így is bejött a tuti – hiszen megmondtam, megmondom harmadszor is: kultfilm vagyok, kultfilm vagyok, ez a mesterségem. Fesztiválfilmek kedvenc bűn- és/vagy akciófilmje.
most hogy már láttam el is mertem olvasni a kritikát. like.