Az egyszerűség kedvéért közel-keleti konfliktusnak hívott évtizedes véres harcokra gondolva az utca embere, mint általában, két fél szembenállását, jelesül zsidó-arab ellentétet ért. A huszadik század az arab világban ennél persze árnyalatnyival összetettebb szituációkat szült, példának okáért a másfél évtizeden át húzódott libanoni polgárháború konfliktusrendszere az egyszeri nyugati polgár számára már kuszább annál, minthogy az Erő és a Sötét oldal viszonyára redukálja. Tartalmas és olvasmányos áttekintést találtam róla ide kattintva>>
Ez azért is hasznos tanulmány a Felperzselt föld előtt, mert a kanadaiak legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölt (Susanne Bier aktuális munkája, az Egy jobb világ vitte azt el) darabja két szálon is fut, mintegy 30 évnyi különbséggel a két idősík között, s a háborús háttér kibogozása mellett a jelenkori események, a poltikai mellett a szűk családi drámát is „észben kell tartanunk”, hogy az élmény a maga eltervezett komplexitásában érjen utol bennünket.
A film kissé meghökkentően indul, ám ez akkor még csak annyit tesz, hogy egy energikus rockzenével kezdjük, miközben a kép lassítva pásztázik egy… hát nem igazán tudjuk, hol, elsőre valamiféle huszadik századi janicsárképzőben. (Efes kolléga cikkéből tudom, hogy Radiohead az említett zene.) Ezt a klipszerűséget aztán olyan hirtelen hagyjuk magunk mögött, mintha meg sem történt volna. Belemagyarázás volna most azt állítani, hogy a film egyik-másik szereplője is kénytelen úgy maga mögött hagyni a drámai múltat, mintha meg sem történt volna, ha el akarja kerülni az őrületet, de ha már eszembe jutott, leírom. Hosszú és dokumetarista jellegű snittek jönnek, egy végrendelet felbontásáról, amelynek a – különböző nemű – ikerpár, Jeanne és Simon a tanúja. Nem akarok ám most egyenként végigelemezni minden beállítást, mert a film elsőre indokolatlanul soknak tűnő, 130 perces játékidőt ölele fel; hamarosan azonban kiderül, hogy tán még kevés is a bő két óra ahhoz, hogy egy ilyen modern eposzt kellő aprólékossággal kifejtsünk. Mert szinte odüsszeuszi az a sokeseményes elbeszélés, amelyen az anya a polgárháború idején, illetve Jeanne a jelenkorban átverekszi magát, a kettő felváltva mesélése pedig egészen magas szintre emeli a Felperzselt földet.
Villeneuve (nem hinném, hogy köze van az egykori Forma 1-es pilótához) filmje nem könnyű olvasmány, és nem csak szerkezete miatt, arra elég egy kis koncentráció, de témája és bátorsága miatt sem, ahhoz ugyanis már lelki felkészültség szükséges. Nem lép át új határokat a háborús borzalmak és a családi drámák megjelenítése terén, de túl van annál, ami egy egyszerű szórakoztató mozi sajátja. Láttat is, meg nem is, konkrétan egyetlen gyermek testét sem mutatja, amint élve elégetik, de ettől még nyilvánvaló. Ahogy az erőszakolás sem megy el Gaspar Noé ízléséig, ettől még a zárkában hátrahagyott döbbent asszony képe magért beszél. A kanadai tehát nem önt nyakon minket szörnyűséggel, de egy intelligens közönségre számítva így is sokkol. És több síkon is újfent bebizonyítja, minél többet tudunk a világról, annál nagyobb a fájdalmunk.
No Comment