Boop-boop-a-doop!
Marilyn Monroe maga volt a férfinyakra tekeredő bűbáj. Ha valahol megjelent – akárcsak a vásznon –, a macsók elolvadtak és arcukra olyan bárgyú vigyor tekeredett fel, amelyre bizonyos kor után a férfiember már kicsit sem büszke. Pláne, ha otthon feleség/barátnő várja, vagy esetleg éppen ott grimaszol mellette. A szőke ciklon elsodort és két vállra fektetett mindent és mindenkit, ennyi volt a titka, meg kicsit az is, hogy magánéletében nagyon nem tudta boldogságra váltani a végzetes vonzerőt. Ezekről a közhelyekről szól Simon Curtis filmje, ám az a helyzet, hogy én ezt egy cseppet sem bánom. Sőt, kifejezetten örülök, hogy nem akart soha nem látott húzásokkal másfelé árnyalni a képet.
Ugyanis bőven elég ennyi üzenetnek: Marilynt ikonnak hagyni nem kell félnetek. Hiszen erről írt visszaemlékezős könyvet az a Colin Clark, akiről ez a film szól, mert megadatott neki, hogy fiatal korában rövid időre nagyon közel kerülhetett a NŐHŐZ. S igen, kicsit meg is égette magát, ahogy ez a filmben nem egyszer el is hangzik. Meg elhangzik ott még a többi klisé is: például, hogy Marilynnel nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett együtt dolgozni, Laurence Olivier majdnem beleőrült, ahogy Kenneth Brannagh parádésan ezt be is mutatja nekünk (Marilyn vagy nem Marilyn, végül neki sem volt kérdés). 
Meg úgy egyébként: az egész egy nagy bravúros, ízléssel megáldott szerepjáték; Michelle Williams remekül hozza a címszereplőt, gesztusra, mosolyra, nyavalygásra, mindenre stimmel a performansz; Julia Ormond Vivien Leigh-alakítását sem fújja el a szél, és becsszóra mondom, Dougray Scotton is remekül áll Arthur Miller híres-neves szemüvege.
Helyes film az Egy hét Marilynnel. Pont úgy nézi az ember, mint ahogy a főhőst egy eredeti felvételen: tudja, hogy az egész káprázat, talán egy perc sem igaz belőle. De hát pont ez a lényeg, nem? Hogy nem kell mindig a dolgok mögé látni – pláne, ha egy filmben még azt a szívességet is megteszik nekünk, hogy kamerák elé teszik a kulisszák mögöttit. Így lesz tökéletes az illúzió – úgyhogy továbbra is szabad az út azok előtt, akik nem adták fel, hogy egyszer majd őket kapja ki a tömegből az édeni bálvány egy röpke románcra. Akárcsak egy perce, vagy mondjuk egy egész hétre. Mert ez egy olyan ábránd, amivel még a játék is élvezet.
No Comment