A holló (The Raven) r.: James McTeigue, sz.: John Cusack, Luke Evans, Alice Eve, Brendan Gleeson, Brendan Coyle, amerikai-magyar-spanyol thriller, 111 perc, 2012
A cikk a Kikötő Online kultúrportálon jelent meg.
Az amerikai irodalom gót-romantikus fenegyerekét, a 19. század underground-celeb rímforgatóját, Edgar Allan Poe-t sokféleképpen képzelhetjük magunk elé. Lehet ő egy az élet csikorgó fogaskerekei alatt deformálódott lélek és lehet egy a korízlésre remekül ráérzett zseni is, aki már csak a hitelesség kedvéért is igyekezett magáról egy fél lábbal egész életét a szellemvilágban töltő feketeruhás gyászhuszár képét kialakítani. Ironikus, de a ma ismert Poe-képet nagyrészt egyik legnagyobb kritikusa és ellensége memoárjai alakították, vagyis ad absurdum az író akár otthon a kandalló mellett ülve, mamusszal a lábán is körmölhette rémtörténeteit. Mert az bizonyos, hogy nagyjából tisztában volt vele, mit kíván az amerikai nemzet olvasnivaló gyanánt: vért, borzalmat, lánglelkű költőket, tűzben edzett, de még inkább abban elevenen elégett hősöket. És ezt meg is adta nekik. Még akkor is, ha ezt az igényt esetleg ő maga teremtette meg, hiszen művei kétségtelenül új stílust, új műfajokat teremtettek, beszéljünk a horror, a krimi, vagy a sci-fi zsáneréről. Ezzel együtt is életének talán legnagyobb tévedése volt, hogy keményfejűen ragaszkodott ideájához, miszerint az írásból tartja fenn magát, s alighanem azóta is intő példáként kellene tekintenie rá minden hasonlóan naivan gondolkodó tollforgatónak: a már életében nemzetközi hírű Poe halála napjáig kölcsönökből tengődött.
És ha már az imidzsről volt szó, bizony, Edgar Allan Poe épp úgy halt meg, ahogy egy ilyen misztikus hangulatú elbeszélések szerzőjétől illik: kételyek közt hagyva az utókort. Annyi bizonyos, hogy félrebeszélve találtak rá, tiszta elméjét sosem nyerte már vissza, s bár alkoholizmusa a napnál világosabb volt, ennél direktebb cselszövést sem zárt ki a korabeli nyomozó hatóság. Épp ezért volt hát ziccer filmet készíteni a „titokzatos utolsó napokról”, amely ilyen módon teljes egészében a feltételezés, helyesebben a nettó fikció kategóriájába tartozik, viszont remek apropót szolgáltat rá, hogy egy gyorstalpalót tartsunk műveiből a közönségvonzó címet kölcsönző, dramaturgiailag persze indokolatlan sláger-szerzemény citálásával, ám azon ímmel-ámmal túl is mutató klasszikus krimit fabrikálva.
James McTeigue filmje ugyanis épp annyira szolgálja ki a korízlést, ahogy Poe tette a maga idejében, vagyis bár másfél évszázaddal ezelőtt még nem létezett korhatár-besorolás, úgy tűnik, a rendező sem rendelt mindent alá a nézőszám-maximalizálásnak. Értem ez alatt, hogy bár a projekt szinte sikít Tim Burton képi világáért, az ő keze alatt félő, hogy egy újabb családbarát ál-gót maszlag született volna Johnny Depp-pel a főszerepben – aki bár szintén rendkívül impozáns az alkoholista író képében. A holló jobb lett így, ebben a formájában, bár egy még markánsabb radikalizmust talán számon lehet kérni rajta, mint ahogy a történet előremenetele is meg-megbicsaklik helyenként. Összességében egy teljesen átlagos kosztümös krimi született tehát, jó sok halottal, tulajdonképpen majdnem végig egy kellemes borzongás érzetét tartva fent.
No Comment