007 – Skyfall (Skyfall) rendező: Sam Mendes, főszereplők: Daniel Craig, Judi Dench, Javier Bardem, Ralph Fiennes, angol-amerikai akciófilm, 140 perc, 2012
A zakós lovag – Felemelkedés
„Hé, Sam! Csináld azt Bonddal, amit a Nolan Batmannel. Na jó, ne pont azt, valahogy úgy.” És Mendes megcsinálta. Nem pont úgy és nem pont annyira jól. De valahogy így kell csinálni. Így kellett volna már régen.
A Skyfall sikerültsége benne volt a levegőben, benne volt a félévszázados évfordulóban, benne volt a forgatás drámai elcsúszásában, benne volt a főcímdalban, benne volt a gőgös és hideg, de mégiscsak csúcsprofi Mendes hozzáértésében – és abban a reménybeli feltevésben is benne volt, hogy a jogtulajdonosok talán rájönnek végre, mit kéne csinálni a Daniel Craig-féle James Bonddal. Ez a levegőben lógás, a „na végre” érzés azért is ilyen fenomenális most, mert nem rögtön igazolja magát. Olyannyira nem, hogy már rendesen megy a film, amikor még mindig csak lóg a dolog, hogy igen, valahogy így kéne ezt.
Persze, idézgessünk (magunktól, leginkább), persze, James legyen beesett arcú, ám azért tartsuk magunkat ahhoz, amiből nem engedünk ötven éve, s amitől nem tudunk kilépni önmagunk árnyékából: kábé a szűk két és félóra felét elviszi az elegáns (Craig urat öltöztette: Tom Ford) modoroskodás, fékezett keménykedés, csajozás és meglepően ügyetlen favicceskedés. Minderre mondhatnánk, hogy na tessék, már megint az van, ami volt. Nesze nekünk forradalom. De az a különös, hogy még itt is sejthető: valami történni fog, még ebben a játékidőben.
Aztán megjelenik Javier Bardem. Besétál, lassan, nagyon lassan, Roger Deakins kamerája nem megy elébe. Megvárjuk. Közeledik, lépdel, vigyorog – és ott, abban a pillanatban bemutatkozik a Bond-történelem egyik legzseniálisabb főgonosza. Ettől mintha Mendes is rájönne, mit is akar valójában. És a Skyfall egyszer csak működni kezd, nem csak a hidegrázósan félelmetes Bardem, hanem minden és mindenki: az akció, a suspense, Craig, és igen, picit még a humor is. De ez utóbbi egyébként nem is hiányozna: dráma van itt, ügyes dráma, az öndefiniáló és a karcosan szentimentális fajtából, Mendes pedig az akadémikus tudásával együtt beleáll a tuti közepébe, s a maga artisztikusan megalomán stílusában olyan lenyűgöző finálét komponál az arcunkba, amiért nem tudunk neki eléggé hosszan hálálkodni.
Szóval, szerencsére, ami késett, nem múlt el, végre megtörtént. A legdurvább Bondhoz megtalálták a neki való formát, amit nagyon, nagyon hosszú idő óta először, egy viszonylagosan szabadon engedett filmrendező pakolt a 007-es alá. Jó döntés volt, így tovább. Mendes azért remélem küldött egy sms-t Nolannek, mert bár semmi konkrét jel nem utal erre, a Skyfall tipikusan az a film, amit Amerikai szépség ide vagy oda, biztosan nem csinálhatott volna meg így, ha Hollywoodba édesgetett honfitársa nem rak rendet abban a másik, sokat szenvedett franchise-ban.
No Comment