Alkonyattól szívrohamig


Alkonyat – Hajnalhasadás II. rész (The Twilight Saga: Breaking Dawn – Part 2) rendező: Bill Condon, főszereplők: Robert Pattinson, Kristen Stewart, Taylor Lautner, Michael Sheen, amerikai fantasy, 115 perc, 2012

Mi volt ez? Minden idők legzavarbaejtőbb moziszériája. Ebben tán megegyezhetünk.

Legalábbis azoknak bizonyosan, akik nem tartoztak, tartoznak a rajongók sokmilliárdos táborába. Fejtegessük a titkot? Ne, inkább ijedjünk meg. Hiszen most már mondjuk ki, hagyjuk egy kicsit a rendkívül szimpatikus és egyébként követendő magatartást, miszerint, amiért ennyien megőrülnek és sikongatnak és andalognak és posztereket-füzeteket-karkötőket vesznek, azt tisztelni kell: az Alkonyat-széria ettől még menthetetlenül szar volt. Igazi szemét. Az most, és az lesz tíz év múlva is, ráadásul közösségcsiholó ereje mellett félnivalót is bőséggel szolgáltat a maga hihetetlenül romantikus (értsd: igénytelen) módján: ezután az van valahol, hogy mindent szabad, nem? Főként, ha megnézzük az utolsó filmet. Nincs mentegetőzés, nem kell itt szórakázni az arányokkal: a vámpírok, farkasok csodálatos topmodellek, finom Beverly Hills-i sminkbe forgatva villognak, az úgynevezett történet már úgy sincs nevezve, hiszen a virágos rét felé tartunk visszatartóztathatatlanul – és aki a grandiózusnak csúfolt, filmvégi csatajelenettel mer jönni, hogy ott aztán micsoda gyakás volt, meg a FORDULAT is mennyire elképesztő, nos, az jöjjön csak nyugodtan. De ne merje letagadni, hogy a nagy ámuldozás közben ott rázta a ketrecet valami legbelül, s alig tudta visszafojtani a gurgulázó röhögést.

És nem, nem arról van szó, hogy kóklerek gyártották volna a filmsorozatot: azért azt aligha gondolhatjuk, hogy odakint kamera elé-mögé engednének bárkit egy ilyen zsíros projektben – legalábbis egy esetleges első bukás után – ha nem azt csinálja, amit mondanak neki. Márpedig itt nagyon meg lett mondva, mi legyen: az Alkonyatért felelős csodálatos tehetségű írónő producerként is bizonyára tudta, mit akar üzenni és hogyan. És maradjunk annyiban, hogy nem sokat és nem túl jól. Épp most mesélte valaki, hogy pszichológusok szerint azért olyan sikeres ez az egész, mert a vámpírok érzékletesen szimbolizálnak mai archetípusokat, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Meg ott van az is, hogy hűség, valahova tartozás, önmegtartóztatás. Értem én, csak nem szeretem: elvégre, amikor Taylor Lautner huszadszorra mutatja meg csipendéles izmait, nyilván az összes tini arra gondol, hogy ő ettől még hűségesebb lesz a mellette ülő, egyáltalán nem frusztrált és nem passzív-agresszív barátjához, aki majd ezután nyilván kevesebbet nyomkodja okostelefonját, hogy napi öt percet sportolhasson, hogy ő is olyan szép legyen, mint ott fent az a hülye. És folytathatnám, de nincs hozzá kedvem.

Persze nem sok értelme van az ilyen kritikáknak, hiszen az Alkonyat pont az a franchise, amiről nem lehet lebeszélni senkit – de én igazán szomorú azért vagyok, mert rábeszélni se. Esküszöm bármire, akár a nem létező szemfogaimra is, hogy a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal viszonyultam és szenvedtem kitartóan, várva a megvilágosodásra. Úgy képzeltem, hogy a pillanat, amikor megszeretem ezt az egészet, olyan lesz, mint amikor Edwardot megsimogatja a napfény: felállok a moziszékből, bőröm csillogni kezd, arcomra üdvözült vigyor rajzolódik, majd írok egy kétszázezer karakteres cikket, hogy még sok ilyet, azonnal. De nem ment, nem megy most se – úgyhogy inkább örülök, hogy vége. Egyelőre. Hiszen illúziónk ne legyenek, az Alkonyat nem vész el, csupán átalakul. Győzzük kivárni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk DVD-n Az ember tragédiája
Következő cikk Sorolj be!

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..