Avantgárd csend

Eltelt száz év mióta megszületett és húsz amióta meghalt. A harmóniát, a szabályszerűséget és a konvencionalitást minden művészet terén kőkeményen tagadó legenda hagyatéka a (kortárs) avantgárd művészet meghatározó kincs- és ihletforrása. A csend védelmezője nem csak a művészeket szabadította meg az elnyomó társadalmi és politikai rendszerek előírásaitól, hanem a halandó polgárt is. John Cage, amerikai avantgárd zeneszerzőt ünnepli és kutatja a Ludwig Múzeum legújabb időszakos kiállítása.

Az elmúlt száz év művészeit bemutató kurátorok egyik szignifikáns ziccere, hogy multimédiás eszközökkel hozhatják közelebb befogadót és alkotót. A letisztult, ízlésesen berendezett kiállító teremben rögtön egy 60-as évekbeli televíziós műsort tekinthetünk meg, John Cage falra vésett önéletrajza mellett. A cageiánus (Igen.) értelmezésekhez elengedhetetlen, hitvallást meghatározó meglátásokat hallhatunk a mestertől. „A zene a hangok létrehozásáról szól. Én is hangokat hozok létre, tehát zenének hívom.”

A kiállítás alcíme, avagy miért nem hagyományosan általános ez a tárlat, „John Cage a vasfüggöny mögött”. Budapestnek különcködnie kellet, itt bizony nem lesz átfogó életmű bemutató, a művészt csakis a keleti blokk és a szocializmus fényében vizsgáljuk. Poznan, Varsó, Belgrád, Zágráb, Moszkva, Pozsony, Szombathely. Egy csomó város, ahová nem hogy John Cage személyének, de művészetének sem szabadott volna eljutnia, de mégis eljutott. Az avantgárd lázadás sokkal mélyebb és egyetemesebb annál, mint amit holmi, egyént elnyomó politikai berendezkedés kontrollálhatna. Ez lehet a kiállítás leegyszerűsített, polgári megfogalmazása. Ezt csak tolmácsolom, magán a kiállításon nem találkozunk ilyen szimpla meghatározásokkal. Mintha egy kutatást kellene végeznünk ahhoz, hogy ilyen konklúziókra jussunk. Tucatnyi irat, kotta, levelezés, amelynek vagy van köze ahhoz, amiért mi ide jöttünk, vagy nincs. Minden sűrű és bonyolult.

A komponálás varázsa

Azért néha belebotlunk installációkba, ahová nem kell történészi ambíciókkal rendelkeznünk. Például a cseh művész, Milan Knížák szétégetett, széttaposott, kettétört vagy négyzetre vágott bakelit lemezeinek kolázzsa igencsak látványos. Valahol Stan Brakhage avantgárd filmes munkásságára emlékezet, aki szintén az adathordozót rombolta, hogy aztán (újra) építkezhessen. A plafonról lelógó mikrofonokból kijövő krákogás, köhögés, tüsszentés és egyéb légúti megbetegedések által okozott fülbántó hanghatások is a pozitívan megrázó élményekhez tartoznak. A kiállítás korpusza kis részben John Cage és az ő művészetét leginkább meghatározó amerikai filozófus Thoreau, nagy részben pedig a hetvenes-nyolcvanas évek kelet-európai alkotói, kiknek munkái nyomokban Cage-t tartalmaz(hat)nak. Az átláthatatlanság ismét nehézségeket okoz. Nem magát a zeneszerzőt ismerjük meg, hanem a negyven évvel ezelőtti, szocialista Kelet-Európa művészeti-kontextusában létező John Cage-képet. Egy illúziót kapunk, egy átértelmezett benyomást. Habár az apró betűs részben erre bújtatottan utaltak, mégis némi becsapottságot éreztem.

Találhatunk Cage korabeli lemezjátszókat, hangszórókat és általa írt leveleket, kottákat vagy néhány általa gépelt levelet, de a legfontosabb információhoz mégiscsak feketével fehéren, a múzeum hatalmas falain jutunk hozzá. John Cage-t mindenki (már aki hallott róla) az ominózus 4’33”-al azonosítja be. Mint az a kiállításon kiderül, ez nem félrevezető, maga a zeneszerző is ezt a munkáját tartja a legfontosabbnak. Cage szerint a kotta és a hang igenis szabály, márpedig szabályokkal nincsen autonóm művészet, csak véletlennel. Talán ez az információ volt a leghasznosabb, a többi sajnos csak mellékes adalékanyag, amelynek vajmi kevés relevanciája van egy zene és/vagy kultúra iránt érdeklődő egyén számára, aki csak betekintőt szeretne az avantgárd zene világába. Az, hogy A hang szabadsága ennél sokkal többet nyújt, legalább annyira lehet hasznos, mint amennyire káros. Egy megszállott művészetelmélet kutató műhelyében érezzük magunkat, aki a 36 hangszórós Thoreau-hanginstalláción kívül nem kecsegteti sok izgalommal vendégeit. Ha Cage a halandó polgárt, a véletlent és a természetet tekintette a zene, illetve a művészet lényegének, akkor a Ludwig miért nem? És még zenélni sem lehet. Cserébe világossá vált, hogy minden, ami nem a klasszikus értelemben vett zene, az avantgárd zene. Vagy csend. Így már a panellakások őrjítő alapzaja is máshogy hat.