Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek – könyvkritika


fahrenheit 451Új köntöst kapott Ray Bradbury klasszikus, nem kis-, de rövid regénye, amely öt másik novellával együtt jelent meg az Agave kiadónál. Megmondom kerek-perec, én rögtön át is ugrottam a kötelező olvasmányt, és azonnal a Tűz és jég című elbeszéléssel kezdtem, egész egyszerűen mert bár imádom a Fahrenheit 451-et és tervezem is méltatni néhány bekezdéssel később, de iszonyú kíváncsi voltam rá, hogy milye van még, amit nem olvastam, mert a kötetben található történetek számomra ilyenek.

fahrenheit-451-es-mas-tortenetekA Tűz és jég engem rögtön földhöz vágott. Ugyanúgy utópia, sokkal inkább sci-fi, még inkább szimbolikus és elvont, a történet maga a valóságtól elrugaszkodott, a mögöttes tartalom gyomorszájon vágó. Nem akarom megfejteni, mire gondolt Bradbury azzal, hogy az emberiség egy idegen bolygóra szakadt még élő maroknyi közössége egy felturbósított életet él, talán ugyanarra, amire én, de mivel van köztünk több, mint fél évszázad, ráadásul olyan, amely alatt történt egy s más, ijesztő, hogy ő már akkor is így érezte magát. És észrevétlenül máris azokat gondolatokat írtam le, amiket pedig csak a Fahrenheit 451 kapcsán akartam. De hiába, nem véletlenül olvassuk most ezeket a novellákat egy kötetben. Szóval a Tűz és jég szereplői a születéstől kezdve mindössze hét napig élnek, ez idő alatt úgymond kifejlődnek teljes emberré, illetve vénné, majd meg is halnak. Épp ezért igyekeznek kihasználni minden percet, amit lehet, szerelemre, háborúra. Fojtogató hangulatú elbeszélés, még ha annyira azért legyünk bátrak is megjegyezni, hogy az író elég hanyagul intézi el az alapkoncepció egyetlen bökkenőjét, hogy miként tesz szert egy ember bármiféle tudásra, tapasztalatra ennyi idő alatt (megváltozott sugárzás, kollektív tudat, slussz, passz).

Az R, mint rakéta, az Einar bácsi, Az időgép, valamint A nyári futás hangjai című novellák közös tulajdonsága, hogy gyerekek, fiatalok a főszereplői. Ezekben már nem találni olyan komoly társadalomkritikát, mint a fenti két nagyobb terjedelmű történetben, már azt mondanám, hogy nem keverednének beléjük hol a sci-fi, vagy egyszerűen mesés elemek, azt is elhinném, hogy mondjuk Ottlik írta őket. Ez a négyes, félreértés ne essék, teljesen korrekt, élvezhető olvasmányok fűzére, ajánlom is őket boldogan, de tény, hogy két remekmű mellé kerültek be, mintha egy DVD-re extráknak.

A slágerként kezelt Fahrenheit 451 (amelyből ugye még Francois Truffaut készített filmet 1966-ban, s bár esküszöm rá, hogy pár éve olvastam egy Tom Hanks keze alatt formálódó újabb adaptációról, ennek se híre, se hamva – hogy stílszerű legyek) azt gondolom sokak előtt ismert. Párhuzamba állítása George Orwell 1984-ével nem légből kapott, mindkét esetben egy bizarr társadalmi berendezkedés nyomasztó képe rajzolódik ki, bizonytalan eredetű információkból táplálkozik a főhős, mi szerint a világ nem volt mindig ilyen, és én hadd jegyezzem meg, egyik esetben sem látom dramaturgiailag alátámasztottnak, hogy mért ébred egyszer csak öntudatára ott Winston, itt Montage, azon túl, hogy a történetnek valamiről szólnia kell. (Bezzeg Neo, őt felhívják és közlik vele, mi a szitu.) blog fahrenheit 451 posterAmi viszont fontos különbség, hogy bár mindkét könyv egy diktatúrát fest le, Bradburyt látszólag  jobban érdekli az intellektuális züllés, mintsem a politikai elnyomás. Mi több, a Fahrenheit 451 polgárai „boldogak”. Az államnak itt ugyanis Orwell elképzeléseivel szemben nem az a célja, hogy a félelem eszközével tartsa rabigában az embereket, hanem hogy a szórakozás oly formáit adja a kezébe, amely egy amőba IQ-szintjére süllyeszti az embereket, így azok nagyon jól ellesznek magukban, tévét nézve. Hozzáteszem, az író a McCarthy-éra cenzorintézkedései keltették azt a dühöt, amit ezzel adott ki magából, vagyis végső soron számára is elsősorban a politika adott ihletet, s csak e mellett a tömegmédia. És itt kanyarodok akkor vissza egy korábbi gondolathoz, miszerint Bradbury a televíziózás hajnalán alkotta meg ezt az utópiáját, a tudás és a kultúra szerinte ilyen leegyszerűsített formáiról, a könyvek, tehát az absztraktabb kifejezésmódok, az összetettebb gondolatok/érzetek kifejezésére alkalmas írott szöveg visszaszorulásáról, illetve a regény idejében már épp a fentiek miatti törvényi szinten való tiltásáról.fahrenheit451Most komolyan, mint mondana ma, ha bekapcsolná az RTL klubot?

Sőt bár mai médiaismereteinkkel azt mondhatjuk, a próféta szólt belőle (hát konkrétan így János jelenései jutnak eszembe), simán lehet, hogy az ötvenes évekbeli Bradbury inkább tűnt sokak szerint egy zsémbes bölcsésznek, aki évtizedek óta nem volt se napon, se nővel. A jó hír viszont épp ezért az, hogy ha ő már akkoriban apokalipszist vizionált az Ed Sullivan Show láttán, ám ennek ellenére ma is itt vagyunk, gondolkodunk és médiakritizálunk, akkor csak nincs olyan nagy baj. Nem vagyunk hülyébbek és nem vagyunk okosabbak, mint ötven éve, az ismereteink bővültek, de ami e szempontból lényegesebb, csak az eszközök, a formák, módszerek változtak, mind a hülyítésben, mind az edukációban. És amíg nem tiltják a tudást, amíg a tűzet egy könyvtárban inkább oltják, s nem őrzik, addig nyugodtan olvashatjuk Orwellt és Bradburyt is.10 10

Truffaut megfilmesítése pedig erősen ajánlott!

Fahrenheit 451 (1966) – kritika

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A házban - kritika
Következő cikk I. Ferenc és a mémek

No Comment

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .