Az I’m fine thanks-ben egy fiatalember tekint vissza az életére a halála előtt, egészen kisgyerekkortól a felnőttkorig. Az óvodában egy idősebb lány megállítja biciklizés közben és összetöri a dudáját, majd meg is üti, később látjuk, hogy mennyire nehezen megy neki a tanulás, amit a tanár türelmetlensége sem könnyít meg, hogyan próbál barátnőt szerezni, sikertelenül, és még a metrón sem veszi észre senki. Még ha a folyamatos fiatalkori kudarcokon, a testi alkatán, a lassú észjárásán és mellőzöttségén képes is túltennie magát, mikor a gyerekkori ellensége bejelöli egy közösségi oldalon, elszakad a cérna. Innentől kezdve elindul a lavina, mindenhol kitör belőle az addig elfojtott verbális agresszió, de még így is a totális érdektelenségbe ütközik, ami tovább ront lelkiállapotán, ez a frusztráció pedig a testi erőszakban csúcsosodik ki.
Eamonn O’Neill jó pár díjat bezsebelt kisfilmje vizuális sokszínűsége és formai egyszerűsége ellenére korántsem könnyű alkotás. Egy olyan hétköznapi problémát jár körül, amivel mindannyian találkozunk. Nem hiába végződik úgy a film, hogy „Én egy normális emberi lény vagyok”, mert valóban mindenkivel előfordult már életében, hogy elege lett a világból, minden egyszerre összejött, vagy éppen egy pillanat alatt beugrott az összes korábbi sérelme, ezt pedig kiadta volna magából, de a társadalmi konvenciók miatt nem tehette. A cím is erre kontrázik rá, amikor találkozunk egy ismerőssel és megkérdezi, hogy vagyunk, aktuális állapotunktól függetlenül mi más mondhatnánk, mint hogy kösz, jól. De már a képi világ első ránézésre vidám megjelenése is ezt erősíti, hogy a csillivilli felszín mögött igenis sok probléma rejtőzhet, amit csak egy hajszál választ el a kitöréstől. A rendező pedig szépen vezeti át az idilli gyerekmeséket idéző látványt a szürreális, lassan megtébolyodó elme külvilági kivetülésére.
O’Neill filmje éppen ezért hatásos, mert több szinten mutatja be ezt a kisszerűnek tűnő, mindennapos problémát, nem csak a hányattatott gyerekkorú, de az idilli környezetben felnövő ember sem tagadhatja meg a társadalmi élet által kiváltott feszültséget és a levezetés vágyát, amit jó esetben a sport elégít ki. Ahogy Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvének nyitóidézete is hangzik: „Megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik”, itt főszereplő figuránk kitörő ösztönei csak még mélyebbre taszítják emberléte fájdalmában, aminek eredménye végső soron a fent leírtak, megszabadul a lét fájdalmától is.
No Comment