
Az Yves Saint Laurent név divatrajongók számára nem csupán egy francia luxusmárkát takar – művészetet, öltözködési forradalmat és egy zseniális tervezőt jelent. A film karrierjének korai éveit és életének legellentmondásosabb szakaszára fókuszál.

Pierre Niney hűen alakítja az ugyan visszahúzódó, de ambiciózus, maga kora által gyötört tervezőt – teljes azonosulásról, mintsem színészkedésről beszélhetünk esetében. Saint Laurent debütálását irgalmatlan elvárások keretezték, melyet közvetlenül az Algériai háborúba való behívása és ennek nyomán kialakult mániákus depressziója követett.
A pszichiátrián töltött idő alatt eltávolították a Dior kreatív igazgatói székéből, ez okozza a fordulópontot karrierjében. Bergé pénzügyi szakértelmével saját márkát alapít, azonnali sikerrel. A film egyszerre követi a divatház alapításának körülményeit, Saint Laurent kreatív munkáját, kicsapongásait és kapcsolati életét – sajnos ezek közül inkább az utóbbi kettőre helyeződik a hangsúly, a fókuszban inkább a drogok és alkohol világába való belemélyedés, illetve Bergével folytatott kapcsolatának fordulatai állnak, mintsem az alkotás és művészeti folyamatok.
Szerencsére kapunk pár jelenetet a világszerte leutánzott Mondrian shift ruha megszületéséről és az ikonikus le smoking, a Liberation kollekció, nőket a szoknyákból kibújtató és egy provokatívan szexi szmokingba helyező sziluettjéről, de ezek háttérbe szorulnak a klubjelenetek, szeretők és a pár eleinte kikapcsolódásra és inspirációszerzésre szánt Marrakechi nyaralójában zajló kokaincsíkos esték mellett.

A történet a 70-es évek közepén zárul, a tervező karrierjének csupán felénél, ám így is végigköveti, hogy a félénk algériai fiúból hogy lesz globálisan körülrajongott tervező, visszafogottságát hogy váltja fel a provokáció és botránykeltés, melynek végén a stílus és tehetség kerül ki győztesen.
A képi világ kifogástalan – minden képkocka tökéletesen megkomponált, a színek dinamikája vagy szürkesége fokozza az adott jelenet hangulatát, egy külön vizuális élvezetet kínálva Thomas Hardmeier munkája nyomán.
A színészi alakítás is dicséretes – Niney és Gallienne között remek az összhang, de kiemelném még Saint Laurent múzsáinak, Victoire-nak (Charlotte Le Bon), Loulou-nak (Laure Smet) és Betty Catroux-nak (Marie de Villepin) dedikált jeleneteket is. A fiatal Karl Lagerfeldet alakító Nikolai Kinski karizmája szintén említésre méltó.
Madeline Fontaine volt felelős a film jelmezeiért, és az eredeti darabok kezeléséért. Az Yves Saint Laurent Alapítvány tulajdonában álló ruhák méreteihez válogatták a film kifutó jeleneteiben megjelenő modelleket, majd az ő méreteikre készítették el ismét a sziluettekhez tartozó cipőket. Néhány darabot azonban újra el kellett készíteni, ezekért is Fontaine volt a felelős – ilyen az első Saint Laurent által tervezett Dior kollekció végén felbukkanó esküvői ruha is, melynek eredetije ma már nem található meg.
A filmélménynek köszönhetően még a plakátra érthetetlen módon került Chanel idézetet (A divat változik, a stílus örök) is megbocsátottam. Hibáival és hiányosságaival együtt is egy remekül megcsinált filmről beszélhetünk, mely a divatrajongók számára kötelező darab, de azoknak is feltétlen ajánlanám, akik szeretik a szépet, vagy egy kiemelkedő tehetséget szeretnének közelebbről megismerni.


