Büszkeség és bányászélet (Pride); rendező: Matthew Warcus; főszereplők: Ben Schnetzer, Paddy Considine, Bill Nighy, Imelda Staunton, Dominic West, Andrew Scott, George MacKay, Joe Gilgun, Jessica Gunning; brit vígjáték-dráma; 120 perc; 2014 (12)
A fiúk a bányában dolgoznának
Nem gyenge teljesítmény: már az év első napján megvan 2015 várhatóan egyik leghülyébb magyar filmcíme.
Sok minden van, ami összekötheti az embereket – a brit munkásosztály számos tagja a Margaret Thatcher iránt érzett gyűlölet miatt (is) vállal egymással közösséget. A Vaslady rengeteg bányát záratott be a nyolcvanas években, bár érdekes módon jóval kevesebbet, mint a hatvanas években a Beatles által is megénekelt Harold Wilson. Thatcher – noha tengerentúli cimborájához, Ronald Reaganhez hasonlóan nem csak rossz dolgokat hagyott hátra – utólagos megítélése nem számít éppen pozitívnak, és hát ő az, akiről Morrissey egy Margaret On The Guillotine című dalt írt, illetve akinek a közelmúltbeli halálát rengetegen megünnepelték Nagy-Britanniában.
A borzalmas frizurájú miniszterelnök asszony és a vele folyamatosan konfliktusban álló munkásosztály küzdelme már rengeteg művészeti alkotást ihletett, elég csak a Billy Elliot című filmre vagy a Skagboys című Irvine Welsh regényre gondolni. Ezúttal az eddig mindössze egy mozifilmet, az 1999-es Simpaticót jegyző Matthew Warcus veselkedett neki a témának, és a történet középpontjába azokat a melegeket helyezte, akik annak idején pénzt gyűjtöttek a bányászoknak. Mint minden megtörtént esetet feldolgozó alkotásban, úgy itt is áldozatául esik a történeti hitelesség az eladhatóságnak, ezenkívül sokan azt is felrótták Warcus-nak, hogy a javarészt Wales-ben játszódó filmjében szinte egy wales-i színész sincs.
Mondjuk pont a színészeken nem múlik semmi, Paddy Considine-tól és Bill Nighytól remek alakításokat láthatunk, jó a korrajz is, meg persze itt vannak a korszak látens illetve fullmeleg slágerei, többek között a Smiths-től, a Frankie Goes To Hollywoodtól és a Bronski Beattől. A legviccesebb jelenet is a pophoz köthető: az egyik zenei kiadónál kuncsorgó srácokat azzal koptatják le, hogy náluk nincsenek homoszexuális előadók, miközben a falakon Elton John és a Soft Cell óriásposzterei virítanak.
Amit viszont fel lehet róni Warcus-éknak, az egy olyan jelenség, ami a brit vígjátékok elmúlt bő egy évtizedének egyik legnagyobb hibája, és amit leginkább Curtis-effektusnak lehetne nevezni. Sajnálatos módon a szigetországi komédiák egyre inkább átveszik a hollywoodi rom-komok sziruposságát, és ezáltal pont az egyediségük veszik kárba. A Büszkeség és bányászéletben konkrétan akkor érkezik el a nyáladzási mélypont, amikor a bányászok a kajáldában rendkívül érzelmes éneklésbe kezdenek, bár ha belegondolunk, hogy ez a film akkor játszódik, amikor a Do They Know It’s Christmas meg a We Are The World készültek, akkor végül ezt is a korszellem számlájára lehet írni.
