Drágán add az életed (Die Hard); rendező: John McTiernan; főszereplők: Bruce Willis, Alan Rickman, Bonnie Bedelia, Reginald VelJohnson, Alexander Godunov, De’voreaux White, Robert Davi; amerikai akciófilm; 132 perc; 1988 (16)
Mezítláb a felhőkarcolóban
Az első két Alien-filmet, valamint a 2001: Űrodüsszeiát követően most nem megint egy sci-fi klasszikust, hanem egy akciófilmet nézhetünk meg újra a moziban – a Bruce Willis-ből A-listás hollywoodi szupersztárt varázsoló Drágán add az életed 27 év elteltével sem vesztett a lendületéből.
A Die Hard tipikusan az a film, aminél többször talán csak a Reszkessetek betörőket és az Igazából szerelmet adják le a tévék karácsonykor. A történet valóban az ünnepek alatt játszódik, de persze a legtöbb néző számára sokkal inkább az akció és a jól adagolt feszültség miatt maradt meg az emlékezetben. És akkor egy kis visszatekintés: 1988-ban a 20th Century Fox sokat kockáztatott az akkor még fiatalnak és tapasztalatlannak számító (és még hajjal is bíró) Bruce Willis főszerepeltetésével, és John McTiernan sem számított tapasztalt motorosnak. Utóbbi egy évvel korábban azért már bizonyított a Ragadozóval, és a Drágán add az életed láttán kiderült, hogy nem csak a dzsungelben, hanem egy felhőkarcoló labirintusában is ugyanolyan otthonosan mozog.
Ebben az alkotásban minden benne van, ami ma már elengedhetetlen kelléke a modern akciófilmeknek. És noha a mai napig megállja a helyét, azért fontos elhelyezni az akkori mozitermésben. A nyolcvanas évek akciófilmjeit addig elsősorban a Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger fémjelezte, szétgyúrt és sebezhetetlen karakterek uralták. Ebbe a világba érkezett Willis alakításában a kevésbé izmos, viszont annál sebezhetőbb és cinikusabb John McClane. A mozinéző vele könnyebben tudott azonosulni, és nem is csoda, hogy a Die Hardban Rambo, illetve Schwarzenegger neve is megemlítődik, amolyan ironikus jelleggel.
Hosszasan lehetne sorolni a film erényeit, és szerencsére nem csak lenyűgöző akciójeleneteket, hanem megfelelően adagolt humort is kapunk. Nem is csoda, hogy aztán hamar jött a folytatás, sőt, tulajdonképpen egy mai napig tartó franchise-ról beszélhetünk, melynek legutóbbi epizódját éppen Budapesten forgatták. A színvonal váltakozó lett: volt olyan rész, amelyik jobban sikerült (a hármas), ugyanakkor például a nálunk készült darab kifejezetten gyengének minősíthető, a negyedik részből pedig még a széria ikonikus beszólása („yippi-ki-yay motherfucker”) is kiszorult.
A Die Hardra abszolút illik az első-rész-a-legjobb klisé, még akkor is, ha nem éppen tökéletes alkotásról beszélünk. A kamu-német („schiess den Fenster!”) még elmegy, de van egy teljesen felesleges mozzanat a film legvégén, amikor már minden lezárult. Ha az nem lenne, akkor sima ügy lenne a 10/10. Ja, és még egy érdekesség: a film végén Frank Sinatra dala csendül fel, amiről az jutott eszembe, hogy az itt suttyó FBI-ost játszó, szivacsarcú Robert Davi hamarosan Sinatra dalokkal érkezik hozzánk az Arénába.
