Taxi Teherán (Taxi Téhéran), rendező: Jafar Panahi, szereplők: Jafar Panahi, iráni játékfilm, 82 perc, 2015. (12)
A cenzúra cenzúrája
Az újhullámos iráni rendező 1995-ben az Arany kamerát vihette haza Cannes-ból. Miután számos konfliktusa akadt a kormánnyal, 2010-ben letartóztatták, vallatták, bebörtönözték és 20 évre eltiltották a filmezéstől. Azóta ez a harmadik filmje. Berlinben Arany Medvét és FIPRESCI-díjat nyert, melyet az unokahúga vett át, aki maga is szereplője a Taxi Teheránnak. 
Panahi egy taxi volánja mögé ül, és a 7 milliós Teherán utcáit járja. Látszólag nem maga írja a történetet, aki leinti, annak megáll, és a beszállás után hagyja magától beszélni. A folyton mozgásban lévő városban ügyetlenkedése hamar feltűnik utasainak. Ők hétköznapi emberek, valamiért mégis mindegyikük különleges. Van köztük betiltott filmeket árusító nepper, aki azonnal felismeri őt és arról győzködi, hogy legyenek üzlettársak. Egy nő a balesetet szenvedett férjét szeretné kórházba juttatni, de mint később kiderül, csak azért, mert ha meghal, nem örököl semmit. Az aranyhalat szállító, babonás asszonyoknak ugyancsak sürgős elintéznivalójuk van. De van itt titokzatos – vagyis inkább titkolózó – vállalkozó és egy önérzetes nő is, akiket egyszerre vesz fel és egy jót vitatkoznak. Férfi, nő, öreg, fiatal, hagyománytisztelő és modernista. Közben mindent vesz a műszerfalra rögzített kis kamera. Mikor az iskola előtt várakozó unokahúgáért megy, megváltozik a helyzet, sokkal személyesebbé válik a történet.
Minő véletlen, a lány éppen a filmkészítésről tanul, így azt is megtudhatjuk, hogy Iránban hogyan képzelik el a dolgot. Egy kisfilmet kell készítenie az iskolai jegyzetekből felolvasott szabályok alapján, és amikor nagybátyja egy időre magára hagyja, rögtön adódik is egy alkalom, de éppen ezek a szabályok lehetetlenítik el az őszinte megjelenítést. Miközben a hátsó ülésen hagyott pénztárcát próbálják meg visszajuttatni jogos tulajdonosának, Panahi találkozik régi szomszédjával és egy emberjogi ügyvéd barátjával is.
Nem tudjuk, hogy amit látunk, mennyire megrendezett, de mintha Panahi azt és annyit mutatna meg ebből a világból, amit és amennyit szeretne. A rendező a „taxizással” látszólag kicselezi a rendszert, valójában az életével játszik. Vezetés közben nem dühöng, nem kesereg, kedélyesen elbeszélget az utasaival, mert tudja, hogy sokak nevében szól a nézőhöz, és amit csinál, az nem csak művészet, hanem hiteles tájékoztatás is az országában zajló eseményekről. Az eltiltás csak fokozta a filmkészítés iránt érzett késztetést, mely film tele van humorral és szeretettel. A csendes ellenállás általában hangos sikert szül.
