Homeland: A belső ellenség (Homeland), készítők: Alex Gansa, Howard Gordon, szereplők: Claire Danes, Mandy Patinkin, Rupert Friend, Damian Lewis, amerikai dráma és krimisorozat, 55 perc, 5 évad, 2011
A Homeland az a fajta dráma, ami már az ötödik évadát tapossa a Showtime legnagyobb sikerű produkciói között és egy olyan CIA ügynökről szól, aki a legambiciózusabb nő a maga démonjaival együtt és annak ellenére, hogy a történet amerikai, mégis sikerül néha politikailag korrektnek lennie, ami elég meglepő ebben a témában. A történet olykor megbicsaklik, de a karakterek olyan határozottan minőségi színvonalon teljesítenek, hogy képtelenség nem rajongani a sorozatért.
A Homeland nagy utat járt be, ugyanis nem az a fajta sorozat, ami még mindig az első évad történéseit viszi tovább. Bár az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb hírszerzési ügynöksége adja az alap díszletet a történethez, ennek ellenére hősünk már rég nem őket szolgálja. Azért nagyon kényelmetlen és nehéz a Homelandről szpojlerek nélkül írni, mert a történetnek már semmi köze az első évadban látottakhoz. Ugyanis vette a bátorságot és pár évad után olyan fontos szereplőket írtak ki a történetből, ami teljesen új alapokra helyezte a sztorit. Persze minden évadnak megvannak a maga átfogó szálai, amik olyan szövevényesek, mint ahogy azt elvárjuk, de cseppet sem ragaszkodnak hozzá, hogy mindig ugyanazon a helyszínen találjuk magunkat, inkább hagyja, hogy új irányt vegyenek a dolgok és ahelyett, hogy azon erőlködne, hogy különféle csavarokkal mindig visszatérjünk az eredeti ötlethez, inkább hagyja, hogy teljesen új partot mossanak a cselekmények.
Bár alapvetően egyikünk sincs tisztában vele, hogy hogyan működik a CIA, ennek ellenére mégis ösztönösen vágjuk rá, hogy a sorozat hiteles. Hihetetlen mennyiségű kém drámát és nyomozós sorozatot néztünk már végig, az sem újdonság, hogy erős politikai szálakkal is játszanak, mégis új tudott lenni a Homeland a palettán. Ennek egyik oka az lehet, hogy akarva vagy akaratlanul, de rendkívül aktuálisak tudnak lenni bizonyos témákban. A dzsihádista terrorizmustól való világszintű félelem, vagy a legutóbbi évadban is felbukkanó menekülttáborok, a Közel-Kelet fennálló problémái, az amerikai elit politikai játszmázásai, akik a háborús mozdulatsorokat legtöbbször egy terepasztal mögül működtetik a nagyon drágán szabott öltönyeikben és az esetleges tévedéseiket, amik emberáldozatokat követelnek, csupán járulékos veszteségként könyvelik el nagyon komoly, de cseppet sem bűnbánó arccal, egyszerűen hagyja a nézőknek, hogy azt gondolják végre valami politikailag megbízható történetvezetéssel állnak szemben. Ezt a véleményt persze nem mindenki osztja és nem is szabad elfogultnak lenni ezzel kapcsolatban, hiszen épp pár hete volt egy kisebb botrány abból, hogy az egyik jelenetben, amely egy szír menekülttáborban játszódott, amiben arra kértek fel arab graffiti művészeket, hogy a díszletet autentikusabbá téve firkáljanak össze pár falat, amit természetesen nem ellenőriztek le, így a háttérben olyan kijelentéseket olvashatunk, minthogy a Homeland egy rasszista és arabellenes sorozat.
Nem is a mi posztunk igazságot tenni ebben a témában, tisztában vagyunk vele, hogy a Homeland nem egy kőbevésett tényeken nyugvó politikai dokumentumsorozat, ezért koncentráljuk arra, ami miatt az aktuális közéleti eseményekben laikus néző is teljes szívvel élvezheti a sorozatot.A Homeland első évadának története szerint egy amerikai katona nyolc év iraki hadifogság után visszatér hazájába, ahol ünnepelt hősként fogadják, azonban a CIA egyik embere azt gyanítja, hogy a férfi valójában átállt a másik oldalra ez idő alatt. Ez az ügynök nem más, mint Carrie Mathison (Claire Danes), aki tudja, hogy ezt az ötletét óvatosan kell tálalnia és titokban kell bizonyítania az általa feltételezett igazságát, mert ha téved, akkor hatalmas bukás övezheti karrierjét. Carrie azonban nem az a fajta nő, akit olyan egyszerű lebeszélni az ötleteiről, nemet mondani neki lehetetlen, mert olyan szenvedélyes a munkáját illetően és egy pillanatig nem érdekli, ha valaki nem szimpatizál a meglátásaival. Az egyik legokosabb női karakter, akit valaha képernyőn láthattunk, ráadásul úgy, hogy nem valami olcsó zseninek van beállítva, hanem egész egyszerűen addig nem képes leállni, amíg önmaga rá nem cáfol a feltételezéseire. Ez már beteges méreteket ölt nála, hiszen bipoláris személyiségzavarban is szenved, mert a legnagyobb vitáit nem a feletteseivel éli meg, hanem önmaga vívódásaiban. A kezdetben vodkával kezelt tüneteit később elmegyógyintézetben is próbálják rendbe tenni, de a néző már sejti, hogy Carrie-nek kár ostoroznia magát, mert az igazsága nem bizonyul alaptalannak. Egyik főnöke az ügynökségnél Saul (Mandy Patinkin), aki bízik a nőben és annak kvalitásaiban, ezért egy józan, de mégis titkolt hozzáállással segíti a küldetést és szabad kezet ad a neki, amiben megpróbálják kideríteni, hogy a frissen hazatért katona, Brody (Damian Lewis), valóban az ellenséges oldalakat szolgálja-e.
A bonyodalmak akkor indulnak be igazán, amikor Carrie kénytelen lesz valóban közel kerülni Brody-hoz, hogy bármi áron, de választ kapjon elgondolásaira. Az első évad nem jár térdig az akció-jelenetekben, de annál inkább kapunk pontosan felépített karaktereket és jól megrajzolt belső vívódásokat a szereplőkön belül. A néző néha legalább akkora kérdőjelekkel van tele, mint maguk a hősök, akik tökéletes csapatot alkotnak. Saul és Carrie barátságba átforduló tisztelete egymás iránt teljesen megalapozott és egyáltalán nem túljátszott, a Brody nyolc év után való visszatérése Amerikába, ahol újra bele kell illeszkedni a rutin-élet normáiba annyira valóságos és emberi, amennyire kell. A nagyhatalmak bürokratikus játszmázásai a képernyőn is képesek felidegesíteni a nézőt épp annyira, mint a valóságban. Kevés szereplőt tesznek reflektorfénybe, de a később csatlakozott, kiégett, de megint csak nem túljátszott CIA ügynök, aki inkább bérgyilkosként üzemel, Quinn (Rupert Friend), tökéletesen illeszkedik a történetbe Carrie oldalán.
Az első évad konfliktushelyzete még pár évadig marad, talán kicsit tovább is húzták a dolgot, mint kellett volna, ami egyes évadokra rá is nyomta a bélyegét, de a Homeland képes volt tanulni a saját hibáiból és a végéhez közeledő ötödik évad megint egy új, de fontos politikai helyszínnel hozott egy olyan történetet, amit nem lehet nem nézni. Megint olyan izgalmakba tették a nézőt, amik fogalmunk sincs, hogy hova futnak ki és minden részben egyre szebben körvonalazódnak az események, ha valakinek meg kell halnia, akkor nem tartják már fölöslegesen a képernyőn, ha valakinek nem muszáj meghalnia, akkor nem locsolják le művérrel a hatásvadász dráma kedvéért. Olyan mintha most térne magához igazán a Homeland.A sorozat eredeti ötletét egy izraeli sorozat adta (Prisoners of War), ahol szintén a hadifogságból visszatért katonák nehézségeit mutatták be, de a Homeland ezt a témát már kinőtte magának és könnyen meg is tehette ezt a Golden Globe- és Emmy-díjakkal elárasztott színészek hihetetlen alakítást nyújtanak minden részben. Érthető, ha egyesek már nehezen kezelik a remegő állal való elfojtott sírását Claire Denis-nek, de eszméletlen figyelni, ahogy egy nő nem a kivágott felsőktől lesz szexi a képernyőn, hanem attól, hogy szembenéz a dilemmáival és bízik a saját agyában. Mandy Patkins Saul szerepében az egyik kedvenc, mert bár egy hatalmas szakáll fedi az arcát és néha képtelenek vagyunk érzelmeket leolvasni róla, mégis olyan hangsúllyal és tekintettel egyensúlyozik a munkahelye, a CIA, és Carrie-be vetett barátságba hajló bizalma közt, hogy szinte életre kel a dilemmája. Rupert Friend Quinn szerepével befutott, efelől nincs kétség, pedig alapvetően mellékszereplő státuszban volt, de mégis olyan jelentőséget adott a karakterének, hogy ő is a Homeland alappillérének számít.
A Homeland amúgy Obama egyik kedvenc sorozata, nálunk kis lemaradásban van, régebben a Coolon adták, most az RTLII-n fut az első évad. Lehet, hogy nem fog mindenkit azonnal a kanapéhoz láncolni, de érdemes nézni. Jó az, amikor valami ilyen valóságszerűen tud működni a képernyőn és azt is szeretjük, ha ennyire jó színészek játszanak nekünk, valamint jó látni egy olyan opciót, amiben az amerikai hírszerzés nem csupán a kínzással egybefűzött információgyűjtést preferálja, hanem az életeket kockáztató játszmákat a logika útvesztőjében.