Narcos, rendező: José Padilha, szereplők: Wagner Moura, Boyd Holbrook, Pedro Pascal, Juan Pablo Raba, Joanna Christine, színes amerikai dráma, krimi és életrajzi sorozat, 49 perc, 1 évad, 2015-
Pablo Escobar bizonyítja nekünk, hogy a legérdekfeszítőbb történeteket néha tényleg az élet írja maga, az összes kegyetlenségével, drámájával és fordulatával együtt. Persze kicsit hozzányúltak a kolumbiai drogbáró hihetetlen életéhez, de a Netflix mégis úgy interpretálta ezt az egészet, hogy lélegzet-visszafojtva nézzük azt az időt, amikor a kokain szinte önálló életre kelt és elfoglalta Amerikát.
Pablo Escobar a ’80-as évek egyik maghatározó alakja lett és ha a története nem is egyértelmű mindenki számára az azonnal beugrik, hogy drogbáró volt. A valaha volt legnagyobb. A világ kokainkereskedésének 80%-át a kezében tartotta és fénykorában a hetedik leggazdagabb ember volt a világon, jobb napokon lazán megkeresett 60 millió dollárt, rávette a világ nagyhatalmát, Amerikát, hogy személye ellen szinte háborút indítson, miközben a saját országában a szegényeknek építtetett kórházakat, iskolákat, lakásokat, stadionokat; a pénzt úgy osztogatta, mint holmi cukorkát. A társadalom legalsó rétegei között Robin Hoodnak számított és politikai törekvései is majdnem célt értek. A neki dolgozó embereket megfizette és jó munkakörülményeket biztosított nekik. 
De félreértés ne essék, Pablo Escobar ettől nem hős volt, hanem kifejezetten antihős. Ha valaki nem borult le a lába előtt akkor halott volt, a családjával együtt. Ha valaki nem az ő érdekei szerint cselekedett, halott volt, ha valaki hasztalan volt számára vagy a leghaloványabb esély volt rá, hogy árthat neki, akkor halott volt. Az alkalmazottai vagy kokaint csomagoltak, vagy parancsszóra gyilkoltak. Ő volt az az ember, aki saját luxusbörtönt épített magának, miután hajlandó volt egyetlen csekély bűnét megvallani a hatóságoknak, hogy csillapítsa az indulatokat. Az Escobar ellen induló hajtóvadászat rengeteg halottat követelt; politikusokat, bírókat, rendőröket, egyszerű utcaembereket.
Ennek az embernek a története pontosan az, amit nagyon jól el lehet mesélni, pedig veszélyes akár filmekben is vászonra vinni azokat a sztorikat, amiknek bőven van valóság alapjuk és köztudott a vége. Pablo Escobarral talán azért könnyebb mégis a dolog, mert a történet nem olyan egyértelmű, minthogy a Titanic elsüllyed, ennél jóval bonyodalmasabb és szerteágazóbb a dolog. Ehhez nyúlt hozzá piszok jó érzékkel a Netflix, de mégis olyan, mintha ezen a streemcsatornán ülne valami gyerekbetegség, amit nem tud kiheverni; nagy rajongói vagyunk a sorozatainak, amik valamiben mindig képesek eredetinek lenni, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy milyen kiváló színészekkel dolgoznak és mennyire igényesen. A Kártyavár egyedi politikai története, vagy a női börtönben játszódó Orange is the new black is meg-megfárad, olyan mintha egyszer csak megakadnának és nem lennének képesek túllépni azon, hogy volt egy nagyon jó ötletük, amit szuperül indítanak el, de utána már nem ugorják meg az akadályt.
Ezzel szenved kicsit a Narcos is, de egyelőre nagyon szeretjük így az 1. évad végével. Az elején tényleg úgy indult a történet, hogy olyan érzésünk volt, mintha egy lehetetlen könyvet olvasnánk. Ehhez az életérzéshez nagyban hozzásegített az is, hogy a történetet alapvetően narrált formátumban kapjuk meg, méghozzá Steve Murphy, amerikai DEA-ügynök szemszögéből, aki Kolumbiába költözik feleségével együtt, hogy tegyen valamit ő is Escobar hihetetlen hatalma ellen. Murphy első ránézésre egy wannabe Ryan Goslingra hasonlít leginkább, de ahogy mesél, abban nincsen hiba. A társa Javier Pena lesz, aki bevezeti őt abba a világba, ahol a jó oldalon álló embereknek is kőkeményen kell lavíroznia a bürokrácia útvesztőjében, ha bármilyen kézzelfogható eredményt akarnak elérni. Ugyanis hamar kikristályosodik, hogy Pablo Escobart nem lehet mindent szabályt betartva elfogni, hisz nincs még egy ember a földön, aki annyira nem tartana be egyetlen szabályt sem, mint Escobar.
És közben megismerjük egyre jobban és közelebbről Escobar munkásságát, már ha lehet így nevezni, vagy az életét, amiben az egyik oldalról hihetetlen tisztelettel beszél az anyjával, odaadóan szereti a felségét még aközben is, mikor csalja, rajong a gyermekeiért, minden bizalmát Gustavo-ba helyezi, aki a legnagyobb jobbkeze, de közben látjuk hogyan álmodik a hatalomról, az igazának bizonyításáról, hogyan öl és ölet meg embereket. Ez a kettősség nagyon szépen van megrajzolva, de mindinkább csak bemutat és egy percig sem állítja be hősként Escobart.
A sorozat félig spanyol nyelven játszódik, de nem csak ez teszi autentikussá, hanem a ritkán odaszúrt valós felvételek, az igazi Pablo Escobarról, ami kicsit dokumentumfilmessé teszi az egész miliőt, pedig jól tudjuk, hogy a történetben sok a fikció, a hozzáadott érték, mert mégiscsak egy sorozatról beszélünk. A felvételek gyönyörűek, elképesztően igényes lett (az egyik rendező José Padilha) és néha meseszép vágásokat kapunk, nagyon jól megírt szövegkönyvvel; például az a részlet, amikor Escobar mereng a kongresszusba menetele előtt arról a gondolatról, hogy a probléma az, hogy senki nem irányíthatja a vágyait.
A Pablo Escobart alakító Wagner Moura már csak egyetlen visszafogott, de mégis kegyetlen pillantásával mindenkit lejátszik a képernyőről, már meg is kapta érte teljesen megérdemelten a Golden Globe-jelölést. A nem amerikai színészek látványosan sokkal jobbak, mint társaik. Pedro Pascal (a Trónok Harca Oberyn Martellje) nagyon jól dolgozik össze Boyd Hoodbrookkal, kicsit kár is hogy az ő történetük eltörpül Escobaré mellett és néha nagyon összecsapottnak hat.
A Narcos egy jó sorozat, egy új színfolt a palettán, lehet megfeszülve nézni, főleg az első részeket, egyszerűen csak tudni akarod hova fut ki Pablo Escobar története. Az egész hitelessége nagyon díjazandó és baromi jó a felépítése, már csak abból a szempontból is, hogy az Egyesült Államok hogyan viszonyult ehhez. Ez az a történet, amiben temérdek a bűn, de mégis végig a bűnhődést várjuk.
