Humans 1. évad – kritika

Humans, szereplők: Gemma Chan, Katherine Parkinson, Tom Goodman-Hill, Colin Morgan, William Hurt, színes, angol-amerikai, sci-fi drámasorozat, 42 perc, 1 évad, 2015-

Képzeljük el azt a világot, ahol a robotok már annyira megszokott jelenségnek számítanak, mint a mobiltelefon a zsebünkben. Nem túl eredeti a téma, néha kicsit talán már unalmas is, de mivel a valóságban még nem bontott szárnyakat egy robot-társadalom, így millió opció maradt arra, hogyan is képzelhetjük el. Pláne ha ezek a robotok a megszólalásig úgy néznek ki mint a valódi emberek. Az alapkérdés mindig ugyanaz marad: vajon ha tényleg azért hoztuk létre ezeket a robotokat, hogy megkönnyítsék a mindennapjainkat, akkor miért jutunk el oda, hogy egy újabb hatalmas emberiséget-érintő probléma ölelésében találjuk magunkat?

A Channel 4 és az AMC gondozásában egy újabb igazán brites brit sorozatot kaptunk tavaly, a Humans-t. Az ötlet azonban nem őket dicséri, hanem már megint az egyre feltörekvő észak-európaiakat, akik az utóbbi években egy minőségi sorozatgyártó nagyhatalommá nőtték ki magukat. Ennek a sorozatnak az eredetijét a svédek jegyzik, akik Real Humans címen forgatták le a náluk már két évadot megélt műsort. A briteknél egyelőre egy évad ment le és nagy visszhangot nem kapott, de abban a megbízható angolos minőségben forgatták le, amit nagyon szeretünk a szigetországban. Bár történetileg semmi hasonlóság nincs, mégis leginkább a nagysikerű Utópia sorozatra emlékeztet minket; ez persze nem véletlen, hiszen a zeneszerző – Cristobal Tapiz de Veer – megint csak otthagyta a kézjegyét a dalokon, ami talán annyira nem lett jelentőségteljes, mint az imént említett sorozatban volt, de szépen illeszkedik bele a Humans környezetébe. Amúgy az Utópia és a Humans stábja közt elég sok az átfedés, rengeteg ember dolgozott mind a két produkcióban, így lehetünk tanúi újra annak a megfoghatatlan és elmagyarázhatatlan angol hangulatnak, ami összetéveszthetetlen és amit megunhatatlanul élvezünk.

Asimov óta már nem biztos, hogy olyan sok új dolgot tudnánk elmondani a robotokról és alternatív valóságokról, amikben a technika már a csillagos égig nőtte ki magát, de a Humans mégis könnyeden eljátszik ezzel a témával. A történet szerint adott egy klasszikus brit család, amit úgy kell elképzelni, hogy van egy szép kertes ház, egy viszonylag normális szülő-páros, három átlagos gyerek és egy jól ismert rohanó élet, ahol a munka mellett alig jut idő arra, hogy meleg étel legyen az asztalon, hogy az esti mese el legyen olvasva, hogy a lakás ki legyen takarítva és emellett még minőségi időt tudjanak egymással eltölteni a családtagok. Azonban ez egy párhuzamos, fiktív világ, amibe a Humans invitál minket, így cseppet sem kell meglepődnünk rajta, hogy az egyik ilyen káoszosabb nap után az apuka (Tom Goodman-Hill) lemegy a boltba és vesz egy úgynevezett Synth-t, azaz egy robotot – akit Anitanak (Gemma Chan) neveznek el – azt gondolva, hogy ezzel egyúttal visszaadhat egy kis együtt töltött időt is a családnak. Ez a Synth valójában egy gyönyörű nő, hiába tudjuk, hogy csak egy érzéstelen android. Anitat majdnem mindenki nagy örömmel fogadja, hiszen rendet rak, mos, főz, vigyáz a családra, azonban az anyuka (Katherine Parkinson) nem tombol örömében amikor meglátja, hogy mivel állított haza férje. A kezdetben idegesítő féltékenykedésnek tűnő negatívizmusa azonban nem bizonyul alaptalannak, mert egyre furcsább dolgokat tapasztal meg Anitaval kapcsolatban. Anita ugyanis csak egy android, mégis néha azon kapjuk, hogy elérzékenyülve bámul egy kisbabáról készült képet…

Úgy néz ki Anita, a Synth, csak több konfliktust hoz a családba és nem megoldást nyújt a problémákra. A legkisebb lány ugyanis szinte anyjaként kezdi szeretni, mert Anitanak mindig van ideje mesét olvasni, a tinédzser srác valósággal belezúg, az apuka tekintetéből meg kiolvasható, hogy hiába ő az, aki a legjobban ismétli az „ez csak egy robot” kifejezést, mégis tagadhatatlanul és ösztönösen megkívánja, mint nőt.

Persze a cselekmény nem csak ezen az egy szálon fut, közben megismerhetünk pár androidot, akik valami elől menekülnek és úgy tűnik teljesen tudatuknál vannak, sőt mi több, mintha még érzéseik is lennének, ugyanakkor megismerjük az öregembert (William Hurt), aki annak idején az egyik feltalálója volt ezeknek a Syntheknek és azon őrlődik, hogy vajon az egykori találmánya jó célt szolgál e a mai társadalomban. Ezeken az apró történeteken keresztül felteszik azokat a kérdéseket amiket az ilyen témákban mindig szokás; mindent megkérdőjeleznek etikailag és morálisan, láthatjuk, hogy hiába a nagy tervek, az ember attól ember marad és hiába azért hoz létre ilyen gépeket, hogy segítse a mindennapokat, ezek a robotok munkát vesznek el. A férfiak már a bordélyházakba azért járnak, hogy ezekkel a tökéletes testű androidokkal szexeljenek, a párkapcsolatban élők egyre féltékenyebbek a robotokra és nem is alaptalanul. A rasszizmus is megjelenik egy saját magunk által kitermelt „faj” ellen. Egyrészről elkezdik ezeket a Syntheket emberként kezelni, amibe beletartózik az ösztönös gyűlölet és a feltétel nélküli szeretet is, másrészről alapvetően még mindig csak gépekként tekintenek rájuk. Aztán az ilyenkor szokásos konfliktusforrás a Humans sorozatot sem kerüli el: mi történik, ha ezek a lények valahol mégiscsak emberek és mennyire váltak a húsvér emberek magukban robotokká ebben a mai valóságban.

A Humans nem hoz sok újat, kiemelkedő színészi alakításért dicséret leginkább a robotokat játszókat illeti és történetileg kicsit talán túl átlagos is lett. Viszont az alacsony büdzsé ellenére nagyon minőségi a végeredmény, a hangulat beszippant és aki unalomig szereti ezt a témát és miliőt, annak kötelező darab lesz ez, amiben megint egy érdekes aspektusból nézhetjük végig, hogy mi a társadalom reakciója a saját maga teremtményeire.

Hozzászólások

hozzászólás