Két évtizeddel ezelőtt jelent meg az a lemez, amiről kevesen hitték, hogy elkészül, azt meg még kevesebben, hogy ilyen jó lesz. Minden amellett szólt, hogy a Manic Street Preachers nem fogja túlélni a legfontosabb tagja elvesztését, ehelyett addig soha nem látott siker köszöntött be a zenekar életében. Az Everything Must Go a húszéves jubileum alkalmából most újra megjelent, egy pazar díszdobozos kiadványban, benne egy vinyllemezzel, valamint két-két cd-vel, illetve dvd-vel.
A huszonhetesek klubját nem kell bemutatni: olyan híres, illetve hírhedt tagjai vannak, mint Jim Morrison, Jimi Hendrix, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse. Szintén ide váltott tagságit Richey Edwards, aki talán kevésbé ismerten csengő név a nagyközönség számára, mégis a brit rockzene történetének egyik legfontosabb és legmisztikusabb figurája – mindezt úgy, hogy igazából nem tudott se énekelni, se hangszeren játszani. A szóban forgó úriember a Manic Street Preachers nevű wales-i zenekar dalszövegírója, ideológiai vezére, ha úgy tetszik, „propagandaminisztere” volt, aki a lemezeken szinte egyáltalán nem játszott, és a koncerteken is nagyon halkra volt állítva a mikrofonja meg a gitárja, viszont a jelenléte sokkal jobban 
vonzotta a tekinteteket, mint a mellette keményen zenélő három másik tagé.
A Manics messze a legnevesebb zenekar, amelyiknek eltűnt az egyik tagja, és soha nem került elő, bár az is tény, hogy Richey szelleme a mai napig inspirációs forrással látja el a többieket. Az 1996-os Everything Must Go volt az első album, amit a barátai már nélküle vettek fel, de ne siessünk ennyire előre, érdemes egy picit még jobban visszatekinteni.
A Manic Street Preachers-t négy gyerekkori barát alapította a nyolcvanas évek közepén: James Dean Bradfield (ének, gitár), az unokatestvére, Sean Moore (dob), valamint Nicky Wire (szül. Nick Jones, basszusgitár+szövegek) és Edwards. Utóbbi két úriember amolyan igazi bromance üzemmódban üzemelt, ők találták ki a zenekar imidzsét, bár elsősorban Edwards volt a felelős a szövegvilágért, illetve a megjelenésért, amiből nem hiányzott a hajfestés, a militarista uniformisok és az erős smink.
Zeneileg érdekes módon a Clash és a Guns N’ Roses közé próbálták belőni magukat a tagok, és ez érezhető is első lemezükön, az 1992-es Generation Terrorists-en.
A Manics-nek nagy tervei voltak: azt mondták, hogy 7 millió példány fog fogyni a dupla albumukból, és utána már nyugodtan fel lehet oszlani. Mondani sem kell, hogy ennek kábé az 5%-át adták el, így feloszlani sem kellett, meg lehetett arra hivatkozni, hogy ezt az egészet úgysem gondolták komolyan. Az egy évvel későbbi Gold Against The Soul sem váltotta meg a világot – ugyan nem lett sikertelen, de gyengébb dalok szerepeltek rajta, mint a debütön, a tagokon (főleg Edwards-ön) pedig kezdett egyre jobban eluralkodni a melankólia, amihez jelentős mértékben hozzájárult, hogy súlyos betegségben elhunyt menedzserük, Philip Hall. A drogoktól, anorexiától, depressziótól szenvedő dalszövegíró (aki 1991-ben egy interjú közben pengével belevéste az alkarjába, hogy „4REAL”, a sebet 18 öltéssel kellett összevarrni) megírta élete legnyomasztóbb, politikai utalásoktól duzzadó dalszövegeit, a végeredmény pedig a Manics legnyersebb, és egyben legjobb lemeze lett, mely a beszédes The Holy Bible címmel látott napvilágot 1994 novemberében.
A zenekar nem tett le arról, hogy bevegye az USA-t, és egy komolyabb amerikai turnét tervezett 1995 februárjára. Január 31-én Bradfield és Edwards kivett egymás mellett két hotelszobát nem messze a londoni reptértől, délután még beszéltek egymással, ekképp az énekes lett az, aki Richeyt utoljára látta a zenekarból. Február 1-én, miután nem jött bentről életjel, a személyzet kinyitotta az ajtót, de odabent nem volt senki. Két hétig semmilyen hír nem érkezett, mígnem megtalálták Edwards autóját Wales-ben, a Severn folyó mellett, lemerült akkumulátorral, ami azt sugallta, hogy valaki hosszabb időt eltölthetett benne, a fűtést, és talán a rádiót is használva. A közeli híd gyakori helyszíne volt öngyilkosságoknak, ezért sokak szerint annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy Richey beleugrott a folyóba, melyet ugyan átkutattak eredménytelenül azon a részen a búvárok, de a holttest addigra már a tengerig is lesodródhatott. A következő hetekben, hónapokban a bulvár is rászállt a témára, természetesen megszaporodtak az állítólagos észlelések, még Sinead O’Connor (aki már akkor sem volt százas) is azok közé tartozott, akik mindenféle nyomokkal rendelkeztek, de senki sem szolgált semmilyen értékelhető információval.
A rendőrség az ügy végső elévülését követően 2008-ban nyilvánította halottá Edwards-öt, aki önmagát mindig is közel érezte olyan öngyilkos rocksztárokhoz, mint Ian Curtis vagy Kurt Cobain. Utolsó fotóin, melyeket egy japán újságíró készített róla egy héttel az eltűnést megelőzően, a kopasz fejével egy kicsit úgy néz ki, mint Syd Barrett (egy másik misztikus, kvázi-eltűnt rocksztár), amikor leborotvált frizurájával meglátogatta a Pink Floydot a Wish You Were Here felvételei során.
A többiek természetesen lefújták az amerikai turnét, valamint egy tervezett prágai, illetve bécsi koncertet, és először egyáltalán nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Az első hetek, hónapok a várakozás jegyében teltek el, de Edwards sajnos nem került elő. Arról szó sem lehetett, hogy pótolják, és ez bizonyos szempontból nem is jelentett gondot, hiszen technikailag ő sem a koncerteken, sem a stúdióban nem tett hozzá sokat a munkához. Igen ám, de a jelenléte mindig ösztönzően hatott a többiekre, nem beszélve a dalszövegekről. Végül abban állapodtak meg, hogy innentől Wire főállású dalszövegíró lesz, és szép lassan beindult a háromtagú Manics gépezet. Tulajdonképpen már ’95 áprilisában eldöntötték, hogy folytatják, de ehhez előbb az Edwards család beleegyezését kérték, az pedig nem is lehetett kérdéses, hogy a Richeyt illető jogdíjbevételek ezentúl a hozzátartozóit illessék. Májusban már zajlottak az első próbák, új dalokat is elkezdtek írni, és miután jól alakultak a sessionök, augusztusban a sajtóban is bejelentették, hogy a Manics nem oszlott fel. Az első igazi életjel egy karitatív albumon (Help) jelentkezett, mely szeptemberben jelent meg, és amire Bradfieldék a Raindrops Keep Fallin’ On My Head című klasszikus popdalt dolgozták fel. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban elég komoly Butch Cassidy fázison mentek keresztül, és a Newman/Redford duó westernje a saját, készülő dalaikra is hatást gyakorolt.
A Raindrops…-nak a korábban a Cure-ral, illetvő később a U2-val is dolgozó Mike Hedges lett a producere (őt már a Holy Bible-re is kiszemelték, csak épp nem ért rá), aki úgy vállalta el a melót, hogy meghallgatta az egyik új dalt, a Design For Life-ot a Manics próbatermében, és már nem is volt több kérdése. Meghívta magához a zenekart Észak-Franciaországba, egy igazi chateau-ba, és amikor Wire-ék éjszaka megérkeztek, a producer úgy köszöntötte őket a hatalmas, kicsit vészjósló épület előtt, hogy bekente a kezét gyúlékony anyaggal, és meggyújtotta – mint mondta, mindig így üdvözli az új vendégeit. További őrültségre már nem került sor, nyugodt hangvételben megkezdődtek a munkálatok, aminek nagyon örültek a zenészek, valamint annak is, hogy nem tudták megértetniük magukat a helyiekkel, és a Richey-balhétól itt viszonylag távol voltak. Az album eredetileg a Sounds In The Grass címre hallgatott, Jackson Pollock nyomán, de végül a jóval szimbolikusabban csengő Everything Must Go mellett döntöttek (Wire testvérének, Patricknek egy verséből vették a címet). Az, hogy „everything must go”, nyilván nem azt jelenti, hogy „the show must go on”, viszont arra vonatkozik, hogy le kell számolni a múlttal, na de erre majd még a címadó dal taglalásánál visszatérünk.
Közben a háromtagú Manics élőben is bemutatkozott, december 29-én, a Stone Roses előtt, aminek az volt az érdekessége, hogy amíg Ian Brownék már a teljes szétesés határán jártak, addig Bradfieldék épp feltámadási üzemmódban voltak. Nem is játszottak el egy számot sem az über-depresszív The Holy Bible-ről, inkább az első két lemezre, illetve az új dalokra koncentráltak. Az imidzs is jelentősen megváltozott: eltűntek a gerillaruhák és a smink, a tagok hétköznapi cuccokban álltak színpadra, és Wire is csak később szedte elő újra az androgün kosztümjeit. A lemezborítón szereplő szimpla képek is egyértelműsítették, hogy noha ez még mindig a Manics, azért mégis csak egy másik zenekarra számítsunk. A stúdiómunkálatok a legendás Abbey Roadon fejeződtek be a vonósok felvételeivel (ilyen hangszerekre korábban nem volt náluk példa), végül pedig az anyagot ugyanazon a cuccon keverték, mint amit anno az utolsó Beatles felvételek, valamint az Imagine és a Dark Side Of The Moon készítésénél használtak a helyi hangmérnökök. 1996 április 15-én pedig megjelent az első kislemez, a Design For Life, a Manic Street Preachers pedig onnantól kezdve valóban nem volt már ugyanaz a zenekar.
A dal elkészültére állítólag nagy hatással volt az, hogy Wire (akit hármuk közül a legjobban viselt meg Edwards eltűnése) épp Orwell könyveket olvasott, bár ez épp egy érdekes tény annak tekintetében, hogy az új album hangvétele pozitívabbra sikeredett a Holy Bible-hoz képest. Egy másik inspirációt a helyi könyvtár szolgáltatta, ahol a nagy könyvmoly hírében álló basszusgitáros minden egyes alkalommal megcsodálta a „knowledge is power” (a tudás hatalom) feliratot. A baloldalhoz mindig is erőteljesen vonzódó zenekar lényegében egy új munkáshimnuszt alkotott, amiről még Noel Gallagher is azt nyilatkozta, hogy bárcsak ő írta volna. Ehhez persze nem volt elég a mozgalmi szöveg, kellett hozzá Bradfield (és Moore) zeneszerzői kvalitása, és érdekes adalék, hogy az énekes/gitáros két dalszöveget gyúrt össze egy dallá, ebből született meg végül a Design For Life. A kislemezből egy hét alatt 100 ezer példány fogyott, végül pedig több ment el belőle, mint az addigi Manics maxikból összesen. A csúcshoz ez végül nem volt elég, a Design For Life a második helyre szorult a Return Of The Mack című Mark Morrison dal mögött, mint ahogy a május 20-án megjelenő Everything Must Go album is – utóbbi esetében George Michael előtt kellett fejet hajtaniuk. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Wire-ék megrekedtek a második helyen, és sokak szerint ez egy újabb párhuzam köztük és a Queen között, amire egyéb szempontokból is hasonlítanak. Szerencsére, akárcsak a Queennek, azért nekik is összejött később egy-két number one pozíció. Apró érdekesség, hogy ez a lemez mentette meg őket a Sonynál, ugyanis gyengébb eladások esetén repülniük kellett volna.
Az album zenei hatásai között szerepel Phil Spector és a Motown kiadó, valamint Bruce Springsteen, elsősorban a Born To Run hangzása. A Holy Bible nyersességéből kevés maradt, felbukkannak vonósok, a hangulat pozitívabb, és ez mind eredményezhette azt, hogy a Manics egy jóval nagyobb számú közönséget talált meg. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, természetesen elveszítettek nem kevés ősrajongót, akik szerint Bradfieldék elárulták Edwards emlékét – azt maga Wire is elismerte, hogy társuk eltűnése miatt jóval többen figyeltek rájuk, és azt is többször megjegyezte, hogy Richeyvel ez az album soha nem készülhetett volna el (még azt is megjegyezte, hogy „könnyebb volt folytatni, mint feladni”). A Manics-nek az ekkor tetőző Britpop hullám is jól jött: ők ugyan nem sorolták magukat sohasem ehhez a nehezen körülhatárolható zenei stílushoz/érához/mozgalomhoz (nevezzük ahogy akarjuk), de az új daloknak köszönhetően, még ha nem is szervesen, de közvetetten illeszkedtek a Cool Britanniának is nevezett szcénához. Nem is volt csoda, hogy több alkalommal ők lettek a korszak legnépszerűbb együttesének, az Oasis-nek az előzenekara, olyan emlékezetes hangversenyeken, mint a manchesteri Maine Road koncert vagy a rekordokat is döntögető Knebworth bulik (melyeken rajtuk kívül a Charlatans, a Kula Shaker, az Ocean Colour Scene, a Chemical Brothers és a Prodigy is fellépett). Ráadásul a Manics az USA-ba is ment az Oasis-szel, de mint máskor is, az amerikai szerencséjük ismételten elpártolt mellőlük – a turné elején összevesztek a Gallagher fivérek, úgyhogy hamar mehetett mindenki haza. Természetesen nem örültek ennek Wire-ék, de az album sikere kárpótolta őket. Na de akkor nézzük is, hogy milyen dalok szerepelnek rajta.
Az Everything Must Go az újrakezdés jegyében készült el, de még így is szerepel rajta öt olyan szám, aminek részben, vagy teljesen Edwards írta a szövegét (a lemez megírásának még vele láttak neki, és ő, a többiekkel ellentétben, azt szerette volna, ha a negyedik Manics album stílusa valahol a Nine Inch Nails, a Pantera és a Primal Scream világa között húzódna meg, bármit is jelentsen ez). Lássuk először ezeket. Az Elvis Impersonator: Black Pier, ami a lemezt is nyitja, arról szól, hogy a britek hogyan fogadják be az amerikai kultúrát. Hedges szerint olyan ez, mint egy korai Queen dal, és nem könnyű egyetérteni vele, még úgy sem, hogy hárfa is szerepel benne. Az elején lévő vízzúgás miatt egy kicsit tartottak Bradfieldék, mivel elképzelhető, hogy Edwards vízbe fúlt, de a dalszöveg úgymond megkövetelte ezt a hangeffektet, ráadásul Richey tollából indult el a dal. A Kevin Carter egy dél-afrikai fotóriporterről szól, aki 1994-ben öngyilkosságot követett el, miután nem tudta feldolgozni, hogy az általa lefotózott atrocitásokat nem tudta megakadályozni. Manics lemezen ebben a dalban trombitált először Moore, bár a Raindrops…-ban már lehetett hallani a trombitajátékát. A hárfát ismételten bevető, de amúgy minimális hangszerelésű Small Black Flowers That Grow In The Sky egy idézet az Életünk legszebb évei című filmből, de ez persze csak irónia: a dal valójában ketrecbe zárt állatokról szól, és arról, hogy az emberek sem sokban különböznek tőlük. Az ABBA, illetve Sylvia Plath ihlette The Girl Who Wanted To Be God eredetileg egy Barry White-os táncdalnak indult, a végeredményt viszont nyugodtan nevezhetjük a Motorcycle Emptiness újragondolásának is, az meg elég furcsán hat Bradfield szájából, hogy „én vagyok a csaj, aki Isten akart lenni.” A Richey-szövegek sora a Removables-szel zárul, aminek a hatásai közül leginkább az akusztikus Nirvanát és Tennessee Williams-t lehet kiszűrni. Utóbbi nem meglepetés, hiszen a Manics-re az irodalom mindig is legalább olyan mértékben hatott, mint a filmzene, és máig szokásuk a lemezborítóikat regény-, novella- és versidézetekkel telepakolni.
Mondani sem kell, hogy Wire szövegileg más világot képvisel, mint Edwards, ettől függetlenül az Enola/Alone sem egy nagyon vidám darab: némi szójátékkal utal arra a repülőgépre, amiről ledobták az atombombát Hirosimára, másrészt a basszusgitáros szomorúságáról is szól; arról az időszakról, amikor barátja eltűnését követően csak akkor hagyta el a házat, ha megsétáltatta a kutyát. A zeneileg az Oasis világába kalandozó dalt még az is ihlette, hogy Wire kezébe került egy pár évvel korábbi fotó a saját esküvőjéről, amin ő vigyorog a két elhunyt cimbora, Edwards és Hall társaságában, és bármennyire szomorú a téma, azért megkapjuk a feloldozást is („all I wanna do is live, no matter how miserable it is”). A Spector hatás már itt is letagadhatatlan, a címadó dalban viszont már egyértelműen visszaköszön a korai hatvanas évek legnagyobb klasszikusának, a Be My Babynek a védjegyszerű dobhangzása. A Design For Life mellett ez a legfontosabb dal a lemezen: a három zenész lényegében a rajongótábor megbocsátását kéri a folytatásért, hangsúlyozván, hogy tovább kell lépni, és hátrahagyni mindazt, ami túlságosan a múlthoz köti őket. Annyira személyes dal, hogy senkinek sem illene feldolgozni.
A focihimnusz hangulatú Australia lett a negyedik szám, amit kimásoltak kislemezre (és három elődjéhez hasonlóan ez is bejutott a brit top 10-be): egy igazi eszképista szerzemény, amiben a távoli sziget/ország/kontinens a legmesszebb található helyet szimbolizálja, ahova az ember elmenekülhet. A nagyszerű dallammal ellátott és a haverzenekar Saint Etienne Nothing Can Stop Us című slágerének basszusfutamát nyúló Interiors (Song For Willem De Kooning) a zárójelben szereplő holland-amerikai festőről szól, aki Alzheimer-kóros betegként is készített képeket, és tíz hónappal az Everything Must Go megjelenése után hunyt el. A dalban egy egészen fura hangszínű minimalista gitárszóló hangzik el, és hát ebből is simán lehetett volna kislemez. A Further Away (benne erőteljes Suede és Oasis hatásokkal) lett a Manics első szerelmes dala, noha még a Generation Terrorists idején megígérték, hogy ők sosem fognak ilyesmire vetemedni. A még Edwards életében íródott No Surface All Feeling pedig a tökéletes záródal: egyrészt megidézi a kortárs amerikai zenekar, a Smashing Pumpkins világát, másrészt a Pixies által szabadalmaztatott lassú-gyors-lassú dalszerkezettel tesz pontot az i-re.
Az Everything Must Go több mint egymillió példányban kelt el, bezsebelt rengeteg díjat, és a mai napig felbukkan a minden idők legjobb lemezei típusú listákon. A Manics két évvel később aztán még nagyobb szintet ugrott meg az ugyan valamivel kevésbé izgalmasra sikeredett, de még jobban fogyó és még több slágert tartalmazó This Is My Truth Tell Me Yours albummal, és az 1999 szilveszterén a cardiffi stadionban adott Y2K koncert hozta el tulajdonképpen a népszerűségük csúcspontját. A 2000-es évek első felében készült albumaik (Know Your Enemy, illetve Lifeblood) viszont már megtörték a sikerszériát, és ugyan a 2007-es Send Away The Tigers-szel ismételten jól rehabilitálták magukat, azért arénazenekar nem lett belőlük. Ők ezt nem is nagyon bánják, remek kapcsolatot ápolnak a rajongótáborukkal, valamint a sajtóval (ezen sorok írója is már többször folytatott velük remek beszélgetéseket), és a mai napig sikeres lemezeket készítenek mind kereskedelmi, mint kritikai szempontból. Legutóbb a wales-i fociválogatott számára írt daluk kapcsán hallottunk róluk, jelenleg pedig éppen az új stúdiójukat rakják össze, ahol a tizenharmadik albumukat tervezik felvenni. Nagy valószínűséggel nem lesz rossz lemez, mint ahogy az is szinte borítékolható, hogy ennyi idősen már nem fogják a két ikertorony, a Holy Bible és az Everything Must Go szintjét megütni. Persze ezzel nincs is semmi gond, a régi dalokat újra meg újra meg lehet hallgatni akár otthon, akár koncerten – én biztosan soha nem fogom feledni, ahogy húszezredmagammal ordítom a Design For Life-ot Londonban, az O2-ben a 2011-es monstrekoncert végén.
