A hét mesterlövész (The Magnificent Seven), rendező: Antoine Fuqua, szereplők: Denzel Washington, Chris Pratt, Vincent D’Onofrio, Ethan Hawke, amerikai western, 133 perc, 2016. (16)
Pár baj
Rose Creek városára egy kapzsi és mindenre elszánt bányatulajdonos vet szemet. Ő és emberei mindent elkövetnek, hogy távozásra bírják a lakókat. Negyvenen mégis úgy döntenek, maradnak. Hét mesterlövészt bérelnek fel, hogy ennek nyomatékot adjanak. Ismerős is, meg nem is. Szerettük, de vajon 56 év múlva is szeretni fogják?
Van két betű, amitől az eredeti történetek kedvelőit leveri a hideg veríték. „Re”, magyarul – leginkább – „újra”. (Ennél valamivel hálásabb téma a folytatás, legyen szó évekről, vagy akár évtizedekről is.) A nézői visszajelzések már régebben beindították az álomgyár önvédelmi mechanizmusát, nem kis fejtörést okozva ezzel a marketingeseknek, végül nagy egyetértés közepette az „újraértelmezés” mellett döntöttek. Ez azt jelenti, hogy a készítők fellélegezhetnek – a bemutatóig mindenképpen -, kevésbé köti őket az eredeti változat, az elvárások lazábbak, a mozgástér nagyobb.
Az 1960–as A hét mesterlövész már eleve egy feldolgozás (ha a marketingesek korábban eszméltek volna, „újraértelmezés”), mely utólag vált azzá, amivé, bemutatásakor visszafogott sikert aratott. A folytatásoknak még csak a címére sem emlékszem. Bő fél évszázad már elég hosszú idő ahhoz, hogy bűntudat nélkül elővegyék, igaz, korábban is voltak már ilyen jellegű törekvések, csak hogy Tom Cruise nevét is megemlítsem. Antonie Fuqua A hét szamuráj és A hét mesterlövész nagy rajongója. Ezzel nincs is baj, hallottunk ilyet már számtalanszor. Ebből még akármi is lehet, a stáb szétrajongja magát, rajongása tárgyának farvizén evezve egy teljesen öncélú valamit hoz létre, olyan tisztelettel nyúl a témához, hogy szinte semmi újat nem tesz hozzá, gyakorlatilag újraforgatja azt és persze vannak azok a ritka kivételes esetek, amikor a káposzta is jól lakik és a kecske is megmarad.
Kedvező előjelnek tekintettem, hogy a rendező filmjeiben rendre megtalálhatóak a western kellékei, fegyverforgató párbajhősök, törvényen kívüli igazságosztók, korrupt sheriffek, összefoglaló nevükön az old school férfiak, és úgy általában a gonosz, meg a nem gonosz. Richard Wenk forgatókönyvíró mögött olyan filmek vannak, mint A védelmező, a 16 utca, A mestergyilkos, a The Expendables – A feláldozhatók 2., ergo tőle sem állnak távol az egykori vadnyugati figurák egyenes ági leszármazottai. És akkor itt van még nekünk Nic Pizzolato, akinek A törvény nevében köszönhetjük. Szinte érezzük, a nehéz, párás levegőt, a verejtéket, a nyomasztó, fullasztó közeget, ami körülvesz minket és benne az emberi gyarlóságot.
Ami a mesterlövészeket illeti, a társaság elég vegyes. Denzel Washington és Ethan Hawke már dolgoztak együtt a rendezővel, de a western egyiküknek sem a fő műfaja. Vincent D’Onofrio sem az, akiről automatikusan a Vadnyugat jut az eszünkbe. A dél-koreai Byung-hun Lee hazájában sokat foglalkoztatott, igazi sztár, egy ideje hollywoodi alkotásokban is látni őt (G.I. Joe filmek, Terminátor: Genisys, RED 2.). A mexikói Manuel Garcia-Rulfo leginkább az Alkonyattól pirkadatig sorozatból lehet ismerős, de játszott ő már Golden Globe-ra jelölt filmben is (Boldogság bármi áron). Martin Sensmeier a neve ellenére őslakos indián felmenőkkel bír, filmjeiben általában indiánokat szokott alakítani, mint ahogy most is. A Salem című sorozatból lehet sokaknak ismerős. Chris Pratt, az Chris Pratt. Amióta az egykoron duci fiú képregényhősre gyúrta magát, azóta ő az – egyik – ügyeletes macsó (fentebb nem véletlenül írtam old school férfit).
És hogy ezek után mit kapunk? Westernt is, meg nem is, A hét mesterlövészt is, meg nem is. Adott egy kisváros, Rose Creek, melynek lakóit egy dúsgazdag sacramentoi üzletember és bányatulajdonos, Bartholomew Bogue (Peter Saarsgard érdekes választás, bár tény, pszichopatában relatíve erős), valamint pribékjei sanyargatják, hogy minél előbb keressenek maguknak más helyet. A dolog aztán tettlegességig fajul, melynek áldozatául esik néhány férfi, nő és gyerek, valamint a templom. Az egyik özvegy (Haley Bennett, aki ezúttal dögös vörös) felfogadja Chisolmot (Denzel), aki hol a törvény embereként, hol meg nem úgy tesz ártalmatlanná másokat, hogy védje meg a települést és lehetőség szerint tegye el láb alól Boguet. Chisolm nekilát, hogy összeszedje kis csapatát, akikkel aztán megszervezik Rose Creek védelmét és felkészítik a lakosságot a végső összecsapásra. Ennyi. A díszletek, a jelmezek, az atmoszféra megidézik a Vadnyugatot, ahol ha nem tudtál egy rendeset köpni, nem kurváztál, nem ittad le magad, nem csaltál a kártyában, akkor nem voltál igazi férfi. Ha éjfélig nem lőttél le senkit, értelmetlenül telt a napod. Kész.
A kamera (Mauro Fiore sem először dolgozik együtt a rendezővel, igaz, az Oscart az Avatarért kapta) vagy messziről veszi a tájat és benne a szereplőket, vagy egészen rájuk közelít, ilyenkor a borostás arcélek, a szúrós tekintetek és a fegyverért nyúló kezek jutnak nekünk. Nem nagyon mennek bele a dolgokba, látszólag a pénz motiválja hőseinket, de egy idő után az a képzet alakul ki bennünk, azért vállalták el a melót, mert éppen nem volt más dolguk és tökre nem hiányoznak senkinek, nem várják őket haza.
Amennyire ott van a western az alkotók korábbi filmjeiben, annyira lazára vették most a figurát, kemény világ volt ez, meg minden, de a legtöbbször azon vesszük észre magunkat, hogy egy vicces jeleneten, egy humoros beszóláson, vagy egy vaskos megjegyzésen nevetünk. Furcsa. Ugyanakkor mégis működik, mert annak ellenére, hogy nem egy markáns westernt kapunk, élvezzük, amit látunk és hallunk. Denzel most is jó, mint mindig, igazán kiemelni senkit nem lehet, talán csak Hawket, aki hihetetlenül jól alakítja az ölésben megfáradt és ettől nem kicsit neurotikus fegyverforgatót. A repülő balesetben elhunyt James Horner még a forgatókönyv alapján írt zenéjét a vele gyakran együtt dolgozó Simon Franglen fejezte be és illesztette a moziba. Itt-ott az Avatarra emlékeztet, de végső soron az is egy western, csak kék indiánokkal.
