Jóképűbb még Jézusnál is – Paolo Sorrentino: Az ifjú pápa
Adott egy fiatalember, egy erős anyafigurával, egy feltétlenül hűséges fiatal nővel és egy legjobb baráttal az oldalán, aki beleveti magát az egyház közepébe, ahol a megvénült egyházfiak értetlenül nézik, mit akar, és azonnal áskálódni kezdenek ellene. Hmmm, ismerős a sztori? Ha úgy vesszük, Az ifjú pápa egyfajta Jézus-történet, ami azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha Jézus vagy egy Jézushoz hasonló felforgató személyiség az egyház élére kerülne. Talán azonnal beszüntetné a kegytárgyak árulását, nem jelenne meg a sajtóban, nem keresné a tömegek kegyét, viszont kíméletlenül hozzákezdene az egyház megtisztításához? Mert Sorrentino pápája pontosan így tesz.
De félreértés ne essék: ez a pápa nem a második Jézus, akármennyi csodát is tesz. Mert ez a pápa kicsit pszichopata, kicsit hitehagyott, hiú és beképzelt, és egy csöppet sem kegyelmez meg senkinek, aki az útjában áll, a megbocsátást csak hírből ismeri. Az ősi működést kívánja visszaerőltetni az egyházra, amikor az hatalma teljében volt: elzárkózva, a rejtélyesség homályába burkolózva, de drasztikus módszerekkel élve, például az abortusz teljes tiltásával vagy a homoszexualitás elutasításával.
Nagy hangsúly és még több játékidő foglalkozik a pápa szüleivel, akik elhagyták őt, amikor az még csak kicsi Lenny volt, és akik Mary nővér (Diane Keaton) gondjaira bízták, mindenféle magyarázat nélkül. A pápa bele van betegedve, hogy őt eldobták, egész életét ez határozza meg, ennek mentén épül a jelleme is, hiába talál aztán pótszülőkre Mary nővér és Spencer bíboros (James Cromwell) személyében. A szülők, főleg az anya hiánya még a csodákban is meghatározó: a sorozatban a pápa három csodatételét ismerhetjük meg, valamilyen módon mindegyik anyákhoz kapcsolódik.
Jude Law nekem elsőre furcsa választás volt a főszerepre, egyrészt nem is amerikai, és elég zavaró volt amerikai akcentussal, másrészt nem gondoltam volna, hogy megbirkózik a szereppel, de a kezdeti fenntartásom megszűnt, Law szinte végig meggyőző alakítást nyújt. Azt is mondhatnám, hogy ez élete szerepe, de a legnehezebb is egyben, és nemcsak fizikai értelemben, bár az sem hanyagolható el, hogy folyton nehéz ruhákban kellett járnia és a medencés jelenetre meg kellett tanulnia, hogyan tud a víz alatt maradni hosszú percekre. A Graham Norton show-ban még azt is elmesélte, hogy a forgatás után is pápai módon tartotta a kezét, a gyerekei szóltak rá, hogy nyugodtan tegye zsebre, a hétköznapi ruháknak ugyanis van zsebe.
A többi figura közül messze kiemelkedik a Napoli-drukker Voiello bíboros, aki nem titkolt ellensége a pápának, aki folyton meg akarja buktatni, de közben remekül elbeszélgetnek, kíméletlenül őszinték egymáshoz – egy olyan jobbkéz, aki le akarja vágni a fejet. Önmaga is elég rejtélyes, és valahol a szíve mélyén tetszik neki, amit a pápa művel. A Silvio Orlando által kiválóan formált karakter egyszerre behízelkedő, megalázkodó, sunyi és esendő, sokszor izgalmasabb, mint a pápa személye.
A többi színész is erős jelenlétet kap: a már említett Diane Keaton és James Cromwell, a pápa lelki vezetői mellett ott van a jóbarát, Dussolier bíboros (Scott Shepherd), és a PR-os kisasszony Sofia (Cécile De France), akivel meglepően jól megértik egymást, vagy a gyóntatóatya illetve a sorozat első felében fontos szerepet játszó Esther, egy svájci gárdista felesége (Ludivine Sagnier). Javier Cámara egyenesen betámadta Sorrentinót egy szerepért, annyira nagy rajongója a rendezőnek, meg is kapta Gutierrez bíboros karakterét, aki a sorozat közepén eltűnik ugyan a szemünk elől, de csak hogy a kilencedik részben visszatérjen és uralja a történetet.
A helyszínek persze már önmagukban is lenyűgözőek, és Sorrentino ki is használja a csodálatos terek nyújtotta lehetőségeket: önmagában is elég lenyűgöző látvány a Sixtus kápolnában vitatkozó pápa és Spencer bíboros, vagy a vatikáni kertekben felvett jelenetek. (Pontosabban a belső terekben játszódó jeleneteket nem a Vatikánban forgatták, hanem tökéletesen felépített stúdiókban.)
Rengeteg humor is van az ábrázolásban, a cigiző, napszemüveges pápától a focimezben szomorkodó bíborosig, ezek egyik csúcspontja mindenképpen az ”I’m Sexy and I Know It”-ra öltözködő szentatya.
A színek, a fények, a kompozíciók, a beállítások, a kameramozgás mind a szakma csúcsa, még mozivásznon is ritkán látni ilyen minőséget. Nagyjából bármelyik képkockát ki lehetne emelni, ilyen gyönyörűen komponált jelenetek nem lesznek egyhamar tévében, Sorrentino és állandó operatőre Luca Bigazzi folyamatos képi orgiáról gondoskodnak. De elég csak a sorozat főcímének képsorát megnézni, hogy átérezzük, ez valami egészen különleges kaland lesz: a rockzenére sztárként vonuló Jude Law mögött a festmények bemutatják a katolikus egyház történetét, Jézus születésétől addig a képzeletbeli pillanatig, amikor II. János Pál pápát eltalálja egy meteorit (Maurizio Cattelan szobra alapján). Na innen indul a sorozat alaphelyzete.
A képi világ mellett muszáj megemlíteni az írás erősségét is, Sorrentino kiváló szövegeket ír a pápának, ami főleg a monológokban csúcsosodik ki, de a többiek is ütős mondatokat kapnak, ritka élmény ilyen elgondolkodtató, és néha bizony nehéz párbeszédeket hallani egy tévésorozatban.
Sorrentino esetében mindig könnyű párhuzamot vonni Fellinivel, és ebben az esetben sincs másképp. Az egy dolog, hogy a negyedik részben konkrét elemek jelennek meg az Édes életből (a helikopteren való szállítás, a szörnyűséges hal és a csodálatos Madonna-látás), de az egész sorozatot felfoghatjuk amolyan Nyolc és fél-variációnak: egy férfi, szakmai pályája csúcsán, totál elbizonytalanodva, nem tudja, hogyan tovább, és miközben a környezete folyton kérésekkel, feladatokkal bombázza és várja, hogy induljon el valamerre, ő mindenféle látomások csapdájában kering. Csak a pápa nem a volt nőiről fantáziál, mint a Fellini-film főhőse, hanem a volt pápákat gyűjti össze képzeletben, hogy tanácsot kérjen tőlük. (Nem kap.)
Nem lesz közönségkedvenc ez a sorozat, mert nagyon nehezen adja magát, és fordulatokban sem gazdag, lassú tempójú, a rengeteg szimbolikus részlet sem könnyíti meg a befogadást, és sok jelenetre csak részekkel később kapunk értelmező választ. Igazából olyan az egész, mint egy tíz órás Sorrentino film. Annak viszont kiváló. Át is lehet írni a régi HBO-s szlogent: Ez nem tévé, ez művészet.
