Klasszikus női szeszély recept képpel – mondja a Gugli, amikor megkérdezzük tőle, merre érdemes kapirgálnia a gyengébbik (?!.) nem igenjeinek randomitását firtató, egy kis nyugalomra szomjazó kakasoknak. Sajnos az a bizonyos recept nem a gyémánt félkrajcárhoz, csupán egy sütemény megalkotásához ad útbaigazítást, az örök Lady(g)-édesség előcsalogatásához jobban föl kell kötni a felkötnivalót. És hogy írjuk-e fel kéménybe korommal, hogy „az asszony ingatag”, vagy szavazzunk inkább bizalmat az érzelmi hullámvasút cserfes masinisztáinak, olyan kérdés, ami mellett (talán Christopher Nolan-en kívül) senki nem megy el szó nélkül.
Nézzünk egy-két példát a hölgyeményi hóbortok előtt tisztelgő filmekből, a teljesség igénye nélkül! És zúduljon bár reánk a romantikus vígjátékok armadája, vagy törjön fel elemi erővel a női lélekről és az Atlanti-óceánon átívelő nyolcsávos autósztrádáról szóló klasszikus vicc, ne higgyünk elsőre Karinthynak, aki szerint a nőt minden etikák közül csupán a kozmetika érdekli. Vagyis néha de. Illetve csak minden második csütörtökön.
Tanulmány a nőkről (1967) – Az idén fél évszázados fordulóját ünneplő Keleti Márton-film az egyik legsikeresebb magyar komédia: Gyárfás Miklós forgatókönyve, és a korabeli színművészeti dreamteam – Venczel Vera, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Básti Lajos, Kiss Manyi, Bodrogi Gyula – szerethetővé teszik a felfordulást, amit (nemcsak szőke) ciklonok tombolása hagy maga után kívül és belül.
Az én pimasz barátnőm (Yeopgijeogin geunyeo, 2001) – Végy egy adag koreai fantáziát, két kiskanál Beatricét (hogy az Isteni színjátékból vagy a Sok hűhó semmiértből, az most mellékes), egy csipet makrancos hölgyet, keverd hozzá az igazat, ne csak a valódit, és megkapod a Jae-young Kwak zseniális alkotását. A női szeszélyt nem nagytotálban, inkább dinamikájában megragadó, rendhagyó szerelmi történet a könnyek összes fajtáját előcsalja – ahogy a nők maguk is.
Női szeszély (I gynaika einai… skliros anthropos, 2005) – Az asszonyi kereszttűzben őrlődő reklámügynök egy napja, avagy bazi nagy görög nőuralom minden feleség-, anyós- és szőkenős-viccek diszkrét bájával, de a tűzrőlpattant mediterrán menyecskék melegétől mégis derűs könnyedséggel.
Oltári nő (Runaway Bride, 1999) – A téma egyik adu ásza. De azért elülteti a bogarat a fülben, ami kitartóan zümmögi, hogy az „olyan bizonytalan vagyok – vagy mégsem?” jelenség talán nem kizárólag női attribútum, hanem szükséges és átugorhatatlan lépcsőfok az önmagunk felé vezető szamárlétrán.
Vicky Christina Barcelona (2008) – Nem, közhelyessége ellenére nem hagyjuk ki Woody Allen filmjét, mert megmutatja, hogy a női lét rapszódiájában ha el nem is kerülhetők, de az irónia szemüvegén át jobban megérthetők a sztereotípiák. A nő arcai itt persze nem grandiózus szimbólumokban, hanem hús-vér asszonyok, név szerint Pénelopé Cruz, Rebecca Hall és Scarlett Johansson szemöldökmoccanásaiból köszönnek vissza a vászonról: zseniális alakításaikkal megcsillogtatják és kirakatba teszik a nőiség apró alkatrészeit. (Talán mert Javier Bardemé a szerel/tő szerepe:)
