Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde), rendező: Xavier Dolan, szereplők: Gaspard Ulliel, Vincent Cassel, Marion Cotillard, Léa Seydoux, Nathalie Baye, feliratos, kanadai-francia dráma, 97 perc, 2016
Ebben a családban meghalni sem lehet
Érdekes előélettel érkezik hozzánk a film: a sajtóbemutatón kifütyülték, de aztán elnyerte a Cannes-i Nagydíjat, amiért aztán újra kritizálni kezdték, és hát mondjuk ki már így az elején: tévedés volt a döntés, tényleg sokkal inkább a Toni Erdmannt kellett volna díjazni.
A kanadai zseni, Xavier Dolan három legutóbbi, díjakkal és felsőfokú jelzőkkel megszórt filmjét nálunk csak fesztiválokon lehetett elcsípni, ezért sajnálatos, hogy épp a leggyengébb rendezése kerül most a mozikba a széles közönség elé. De még egy gyengébb Dolan-film is kitűnhet a sorból: a fenegyerek, aki 19 évesen az első filmjével (Megöltem anyámat) már 3 díjat elnyert Cannes-ban, azóta is folyamatosan bizonyítja, hogy bármit is csinál, figyelni kell rá.
Az első filmje óta csak erősödött, kiforrott a stílusa, a senki másra nem jellemző látásmód, játék a színekkel, a beállításokkal, még akár a képmérettel is. Általában akkor a legjobb, amikor ő is írja a filmeket. Eddig a Tom a farmon című filmjét készítette egy színdarab alapján, ez a második alkalom, hogy idegen szöveghez nyúlt. És az első alkalom, hogy nem a megszokott kanadai színészeivel dolgozott, hanem francia nagyágyúkat nyert meg a szerepekre.
Az Ez csak a világ vége eredetileg Jean-Luc Lagarce 1990-es színdarabja, ami francia nyelvterületeken kívül még nem túl ismert, magát Lagarce-t is csak halála után fedezték fel igazán a francia színházak. Kezdjük a legfőbb problémával: a történet túl keveset ad, és ezért nem tud megérinteni minket egyik figura sem, nem érdekes egyikőjük problémája sem. Dolan a saját bevallása szerint is rengeteget alakított a színházi darabon, mert az túlságosan is a színpadra íródott, túlságosan is szövegcentrikus volt, fel kellett lazítani a film kedvéért. Talán pont ez volt a baj, el kellett volna engedni az egészet, mert így agyontákolva nem áll a film valami stabil lábakon.
A sztori szerint a híres író (Gaspard Ulliel) egy nagy bejelentés miatt visszatér 12 éve nem látott kisvárosi családjához: anyjához (Nathalie Baye, vele már dolgozott együtt Dolan az Így is, úgy is Laurence-ben), bátyjához (Vincent Cassel), a sosem látott sógornőhöz (Marion Cotillard) és a húgához (Léa Seydoux). Feszült a viszony már az első percektől fogva, senki nem tudja, hogyan is reagáljon a helyzetre, mindenki a saját sérelmeit dédelgeti, és alig várja, hogy a másik szemére vesse. Próbálják kibogozni az gubancokat, átbeszélni a múltban szerzett, képzelt vagy valós sebeket, de nem túl sikeresek, 12 év túlságosan hosszú idő.
Az anya a múltban él, a sógornő próbál viszonylag kívülállóként segíteni, a húg egy kitalált álomképet vár vissza, a báty pedig leginkább a hátát mutatja. Így aztán nehéz az idilli családegyesülést és a tervezett búcsút végigvinni. Féltékenység, meg nem értettség, hamis elvárások nehezítik az öt ember kommunikációját.
Dolan egyik legnagyobb erőssége az elképesztően precíz színészvezetés, és ezzel itt sem vall kudarcot. Ennek csúcspontja, amikor Ulliel és Cotillard hosszú másodpercekig csak a szemükkel és az arcjátékukkal beszélnek, de annyira meggyőzően, hogy szinte hallani a párbeszédet közöttük.
Jönnek a jellegzetes kamera-beállítások is, a játék a fényekkel, viszont a Dolanra eddig jellemző színes világ, a rikító és harsány színek használata teljesen eltűnt. Pedig Dolan volt a jelmeztervező is, mint eddig mindig, sosem csinált belőle titkot, nála mennyire fontos, hogy egy szereplő mit visel.
Ügyesen megoldott a felvezetés és a feszültség kialakítása, de aztán ritmusát veszti a történet, amelynek elvileg egy ebéd különböző fogásai adják a keretét. Célját feledve csak csapong a sok kétszereplős párbeszéd között, amit néha sokszereplős jelenetek tarkítanak (mindössze húsz napig forgattak, az öt színész pedig csak hat napot töltött együtt). A franciául tudók talán felfedeznek egy plusz réteget a tegezés-magázás és a folyamatos önkorrekciók mögött, de ez a feliratban már elveszik. Valami nagyon hiányzik: nincsenek meg azok a jelenetek, amiktől más Dolan-filmekben kirázott a hideg, nincs egy ikonikus pillanat sem, ami eddig látszólag olyan könnyedén jött.
Mindenesetre Kanada az Ez csak a világ végét küldte az Oscar-díjra, és jól tette, mert a film bekerült a legjobb kilencbe, január 24-én pedig kiderül, hogy folytatja-e az útját, meglesz-e Dolan első Oscar-jelölése (Update: nem kapott jelölést a film). A még mindig szemtelenül fiatal rendező egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy szerinte ez a legjobb filmje, a legteljesebb, erre a legbüszkébb. Nehéz ezt az állítást komolyan venni, talán csak védeni akarta a legfrissebb alkotását a szokatlanul heves támadásoktól, legalábbis neki szokatlan lehetett, hiszen eddig a kritikusok a tenyerükön hordozták.
Az is lehet, hogy ez a film vízválasztó lesz Dolan karrierjében, mert most nőtt fel, és ilyen filmeket fogunk tőle kapni – nyilván nem csinálhat olyan filmeket élete végéig, mint 23 évesen, és ezt el is kell fogadni. Az persze más kérdés, hogy mi van akkor, ha nem tudja felülmúlni vagy megközelíteni azt, amit az Így is, úgy is Laurence-szel vagy a Mommy-val tett le az asztalra. De hát az sem a világ vége, ha valakinek a hatodik filmje nem sikerül 9-10 pontosra 27 évesen.
[…] Ez csak a világ vége | A Hetedik Sor Közepe Kritika […]