Jackie, rendező: Pablo Larraín, szereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, John Hurt, Greta Gerwig, magyarul beszélő, amerikai-chilei-francia életrajzi dráma, 100 perc, 2016. (16)
Az élet nem tündérmese
Bátor film a Jackie, kérdés persze, hogy az Egyesült Államok büszke állampolgárain kívül ki lesz kíváncsi arra, hogyan próbált megküzdeni John F. Kennedy felesége azzal, hogy egyik másodpercről a másikra elvesztette férjét. A zene, a jelmezek és a fényképezés miatt mindenképp érdemes megnézni a filmet, na és persze Natalie Portman.
Jacqueline Bouvier Kennedy az amerikai történelem egyik legfiatalabb és – Michelle Obamáig – valószínűleg legnépszerűbb elnökfelesége volt. A legfelsőbb körökből származó, gyönyörű, mégis kedves és közvetlen asszony élete irigylésre méltóan tökéletesnek látszik, még ennyi év távlatából is. Pedig John F. Kennedy-vel nem volt könnyű együtt élni. A néhai amerikai elnök két kézzel kapkodott a nők után, ráadásul különféle betegségei miatt alkalmazkodni kellett állandó hangulatingadozásaihoz is. Felfogni is nehéz, mi mindenen ment keresztül ez a törékeny nő azon a bizonyos novemberi napon Dallasban, amikor lelőtték közvetlenül mellette ülő férjét az őket szállító autóban. A Jackie azt a néhány napot mutatja be, ami a merénylet után következett. A film szerint ekkor vált igazi First Ladyvé Jacqueline Kennedy.
És hogy mit jelentett akkoriban a világ egyik leghatalmasabb országában az elnök feleségének lenni? A korabeli amerikai közvélemény, és főleg a politika szereplői szerint elsősorban azt, hogy mindig kedvesen mosolyogsz, őrülten sikkesen öltözöl, ízlésesen rendezed be a Fehér Házat és esetleg még színes-szagos tv-műsorokban is megcsillogtatod néha kifinomult stílusodat. A politika azonban kegyetlen és valóságos: még jóformán meg sem száradt a vér Jackie ikonikus rózsaszín kosztümjén, amikor a First Ladynek már a következő elnök felesküdéséhez kellett asszisztálnia – férje koporsója mellett. A két kisgyermekével egyedül maradt özvegynek ráadásul rekordidő – mindössze két hét – alatt kellett kiköltözniük addigi otthonukból, a Fehér Házból. Az öltönyös ”fontos emberek” nem is nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy ez a fiatal, mindig a kezeit tördelő nő osztogatni kezdte a parancsokat az elnök temetésével kapcsolatban.
Noah Oppenheim sebészi óvatossággal nyúl az érzékeny témához. Az első-filmes forgatókönyvírónak csodálatosan ízlésesen sikerült a hidegháború álságos és félelmetes valósága helyett egy nő személyes gyászát előtérbe helyeznie, a sokak által feldolgozott JFK-történeten keresztül. Pablo Larraín rendező partnere az írónak abban, hogy csak sejteti a háttérben dúló ocsmány politikai harcokat, a zene, illetve a képek segítségével pedig olyan atmoszférát teremt, amelytől a film után is még sok ideig borsódzik a hátunk. Ehhez mondjuk Natalie Portman hibátlan játéka is nagyban hozzájárul. Mindamellett a főhős filozofálgatásait saját szerepéről már nagyjából a film felénél soknak érezzük, a hátrahagyott két kisgyermek sorsát ugyanakkor csak felületesen mutatja be a film. A történetmesélés gerincét egy interjú adja, a beszélgetés azonban sajnos egy ponton már nem ad hozzá semmit a filmhez.
Jackie Kennedy bátor és méltóságteljes viselkedése sokaknak adott erőt az országot megrázó tragédiát követően. Ő maga azonban később egy papnak ironikusan csak így beszél erről: „az emberek szeretnek hinni a tündérmesékben”. A First Ladynek ugyanis szerepet kell játszania, ahogyan az ország első emberének is. És talán a hatvanas években az emberek még hittek abban, hogy ha a vezetőjük mosolyog, akkor nekik sincs mitől tartaniuk.
