A sóher (Radin!), rendező: Fred Cavayé, szereplők: Dany Boon, Laurence Arné, Noémie Schmidt, francia vígjáték, 89 perc, 2016. (12)
Apa és az anyagiak
A sóherségével maga mellől mindenkit elüldöző zenész és zenetanár előbb képtelen, majd pedig kénytelen lesz elfogadni, hogy egyesek megpróbálnak közeledni feléje és az élet kiadásokkal jár. Könnyed vígjáték napjaink egyik legkedveltebb francia komikusával.
Férje állandó költekezése miatt a kétségbeesett feleség egyetlen dolgot kíván, születendő gyermeke tudjon bánni a pénzzel. François Gautier (Dany Boon) azonban átesik a ló túloldalára és olyan spórolásba kezd az élet minden területén, hogy szép lassan egyedül marad (ez a folyamat már egészen kis korában elkezdődik). Miközben euró százezrek csücsülnek a bankszámláján, ő mindent megvon magától és szemmel láthatóan neki pont jó így. A legkisebb pénzösszeg kiadása is fizikai tüneteket produkál nála, de úgy, hogy a „mintha a fogát húznák” enyhe kifejezésnek tűnik. Ennek ellenére a betegségét – nevezzük annak – nem szakemberrel beszéli meg, vagyis nem azzal a szakemberrel, akivel kéne. Személyi bankárját, akinek gyakorlatilag megszűnik a magánélete, az őrületbe kergeti. Egy nap aztán valaki (Noémie Schmidt) becsönget hozzá azt állítva, hogy a lánya és egy darabig meghúzódna nála. Ez már önmagában hatalmas csapás a sóherségre, de ha mégsem lenne elég, csinos kolléganője, Valérie (Laurence Arné) is gyengéd érzéseket táplál iránta. A gondosan felépített élet kártyavárként készül összedőlni, kizárólag a hazugságok (lánya, Laura egy teljesen más történetet ismert meg a szerény életvitel mögött), a színjáték tartják egyben. De vajon meddig lehet ezt csinálni?
Dany Boon, aki a franciák egyik legkedveltebb komikusa jól hozza a karaktert, a sóherség rengeteg vicces (vígjátéki értelemben kínos) szituációt szül. Persze nem kell atomfizikusnak lennünk ahhoz, hogy meglássuk a zord külső alatt az érző szívet. Egy ponton a történet átmegy drámába és ugyan továbbra is megmarad a humor, más szemmel nézi az ember a történéseket. François alapvetően jó fej, de mivel képtelen adni és kapni (jobban mondva valahol mélyen ez a képesség azért még megvan benne), az életében bekövetkezett gyökeres változásokat lassan és nehezen szokja meg.
Bőséges választék ide vagy oda, a franciáknál a hazai filmek még mindig hihetetlen adatokat produkálnak. Nálam valamivel árnyaltabb a helyzet. Mostanában gyakran (jelenleg is több francia vígjáték fut a mozikban) felmerül bennem a kérdés, hogy régebben azért nem tűnt lutrinak beülni egy francia (vagy olasz) vígjátékra, mert nem nagyon volt más? Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy nem a más nemzetek humorával való megismerkedésem miatt látom így, hanem a francia komédia saját magához mérten sem produkálja már ugyanazt a színvonalat. Természetesen a húzónevek most is megvannak a kamera mindkét oldalán, de mégis úgy érzem, hogy az egyén, a közösség vagy éppen a társadalmi problémák humoros feszegetését egy északi vagy éppen egy cseh, román, délszláv moziban némileg ötletesebben oldják meg. Vagy csak simán öregszem.
Bár A sóher szélsőségesen viszonyul a spórolás kérdéséhez (különben min nevetnénk), a film valahol mégiscsak görbe tükröt tart a fogyasztói társadalom elé. A mérhetetlen pazarlás, a hitelen vásárolt jobb élet és a töménytelen mennyiségű videó az akciós gyümölcscentrifuga jegyében egymást eltaposó emberekről mind arra utalnak, hogy a normális az valahol mégis csak a kettő között van. És persze az is elgondolkodtató, hogy a filmben látott egyes megoldások, a gyertyafényes esték, a lejárt szavatosságú étel és utolsó utáni adagig kinyomott tubusok sokak számára – akiknek a főszereplővel ellentétben semmilyen megtakarításuk nincsen – a mindennapokat jelentik.
A sóher könnyed, nyár eleji mozi, nem váltja meg a világot, és még ha kiszámítható is, a vicces jelenetek mellett sikerült itt-ott mélyebb tartalmat belecsempészni.
