A hátrahagyottak 3. évad (The Leftovers) készítők: Damon Lindelof, Tom Perotta, szereplők: Justin Theroux, Carrie Coon, Amy Brennman, Christopher Eccleston, színes, amerikai sci-fi és drámasorozat, 60 perc, 3. évad, 2017.
Tökéletes befejezés
Véget ért a Lost egykori alkotójának legújabb sorozata az HBO-n, aminek sikerült tökéletes befejezést készíteniük. A hátrahagyottak harmadik évada is tele volt misztikummal, de mégis komplex és koherens tudott maradni végig. Mindenre kaptunk választ és mégis értetlenül, valamint felkavaró megnyugvással ültünk az utolsó képkockák fölött. Mint egy könnyed és elegáns atomrobbanás, olyan volt érzelmileg ez a sorozat.
A hátrahagyottak hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Az első évadtól nem voltunk elájulva, sőt az alapkoncepciót is eltartott egy darabig megemészteni (a világ lakosságának 2%-a egyik pillanatról a másikra köddé válik és a válaszok nélkül maradt emberiség furán és nehezen kezdi ezt el feldolgozni). A döcögős és néhol befogadni nehéz kezdés ellenére a második évad már szinte súrolta a tökéletesség határait és a harmadikra teljesen beérett a sorozat. Damon Lindelofot a Lost vége óta többen is keresztre akarják feszíteni és a Hátrahagyottakkal kapcsolatban is el kell mondani, hogy aki full nem vevő a misztikus sorozatokra, még akkor se, ha azok amúgy a legreálisabb emberi drámába vannak beágyazva, akkor ne erőltesse. Itt sem az lesz a lényeg, hogy megkapjuk a választ, hogy miért vagy hogyan tűntek el anno az emberek, mert soha nem is erről szólt a fáma.
A hátrahagyottak abban nagyon erős, hogy nem azt akarja elmagyarázni, hogy miként kellene élnie az embereknek, amit rengeteg film és sorozat tesz azzal, hogy megidealizált történeteket mesél el, hanem bemutat egy csokornyi szereplőt, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy hogyan kellene élniük az életüket.
Bár látszólag már mindenki kezd túllépni a több évvel ezelőtti elragadtatás napján, valójában rohadtul senki nem tudta még megemészteni a történteket. Élik a szokásos kis mindennapjaikat, amiért tényleg keményen dolgoztak, hogy normalizálják, de valahogy senki nem találja a békéjét. Pedig próbálják; van aki a hitben, a szerelemben, a jövőben, a gyerekében, a munkájában vagy éppen a múltban próbál rálelni. Norának (aki ennek az évadnak a főszereplője és amúgy most a Fargoban is nagyot alakít a színésznő) megy a legkevésbé, mivel ő az egész családját elvesztette. Az ő története által kapunk először válaszlehetőséget az alapkérdésre az eltűnéssel kapcsolatban, ugyanis Norát felkeresi két tudós azzal az ígérettel, hogy újra láthatja a gyerekeit. Kevin emiatt vele tart és a helyszín most Ausztrália lesz. 
Végül az összes fontosabb szereplő utánuk megy és ez az utazás fog mindenkit a leginkább rádöbbenteni arra, hogy el kell számolniuk a hitükkel. Nem feltétlenül Istenről van szó, hanem annál valami sokkal mélyebb és egyetemesebb hitről, ami mindenkinél személyre szabott és az életben maradáshoz szükséges. Mindenki egyéni története annyira sokkoló, drámai, emberi és személyes, anélkül, hogy erőltetett hatásvadászatról beszélnénk, hogy észrevétlenül lábad könnybe a szemünk; és még órákig tudnánk nézni, pedig folyamatosan egy-egy gyomrost visznek be a nézőnek.
A hátrahagyottak a nagyon kemény témáival egy borzasztóan lágy, érzéki és intellektuális sorozat. Hiába követhetetlen néha, hogy most a valóságban vagyunk, egy álomban vagy a purgatóriumban, akkor is nagyon konkrétan fogja a néző kezét. Ilyen szépnek és megrázónak nem láttuk még sehol a gyász útját. Ráadásul minden egyes részben megdöbbentenek és nem csak a csavarok miatt, hanem az ötletes topikokkal. Sokszor láttuk már filmes megoldásban, hogy milyen lesz, ha eljön a világvége, de a Hátrahagyottak még ezen is csavar egyet és megmutatja azt a százszor nagyobb kétségbeesést, amikor nem jön el a várva várt apokalipszis.
És közben ott van Max Richter bőr alá bebújó zenéje, aminél drámaibb és gyönyörűbb soha nem csendült még fel; és az hagyján, hogy zenében az egyik legerősebb sorozat, de képileg olyan csodákat művel, hogy az ember lélegzete bizonytalan időre elakad. A színészek egy életre kijátszották magukat, egytől egyig mindenki a maximumot hozta, sőt annál valami sokkal többet, mert annyira személyesek voltak végig és lelkileg olyan csupaszok, hogy szinte intim kapcsolatba kerültek a nézővel.
A sorozatot okosan zárták le, gyönyörűen, mindent megválaszoltak, anélkül, hogy bármire is választ kaptunk volna, sőt csak még több kérdést vetettek fel, de ez mégsem háborít fel senkit. Az egyik legszebb befejezést kaptuk meg és nem azért mert minden szálat elvarrtak gondosan, hanem mert ezeknek az embereknek végül járt valami megnyugvás, egy percnyi béke, amiért három évadon keresztül üvöltöttek és követeltük nekik mi is. Tényleg megmagyarázhatatlanul felemelő volt. Aztán persze könnyek, Max Richter és kérdőjelek, így hagyta ott a nézőit A hátrahagyottak és ezért, valami furcsa módon, végtelenül hálásak vagyunk.
