Loving Vincent (a feliratban “Szerető Vincented”), rendezők: Dorota Kobiela és Hugh Welchman, főszereplők: a szinkronszínészek van Gogh-osított festményváltozatai (pl. Saoirse Ronané); színes, feliratos lengyel-angol, művészi festményfilm; 2017, 95 perc (12)
Öntsünk tiszta vizet a festékbe!
Fogjunk életrajzi filmes kliséket, adjunk hozzá kevésbé ismert színészeket, és a sztori se legyen világmegváltó. Nem hangzik túl jól? Oké, akkor kérjünk meg 125 művészt, hogy fessék le a film 65 000 képkockáját a történet alanyának stílusában. A Loving Vincent egy technikai csoda, ami ennek ellenére sem csak a képeivel akar lenyűgözni. A Coco nélkül simán az év animációja lehetne. Már ha engedjük befogadni a látottakat…
Vincent van Gogh halála után előkerült egy általa írt levél, amit bizony még kézbesíteni kellene. A művész ex-postása saját fiára bízza a feladatot, aki viszont pár nap várakozásra kényszerül, hiszen közben maga az eredeti címzett is elhunyt. A köztes időben kikérdezi a helyieket, ki hogy emlékszik a festőre és halálának körülményeire, azt kutatva, hogy mégis kinek is adhatná oda teljes bizalommal a gazdátlan, de értékes írást rejtő borítékot.
A „nyomozás” során természetesen (ezúttal fekete-fehér) flashbackben láthatjuk a jeleneteket, miközben két ember beszél a történtekről. Sokszor használt megoldás, talán a Jackie játszott legutóbb ezzel. Semmi újdonság nem éri azt a nézőt, aki látott már ehhez hasonló narratívával bíró filmet, maguk a beszélgetések és a jelenetek pedig szintén nem tartogatnak a tapasztaltabbaknak sok “hűhát”, de gyorsan hozzáteszem, hogy ennek ellenére sem unalmasak. Elvégre az egy dolog, hogy miképp vezeti a sztorit, az meg egy másik, hogy mi maga a sztori.
Persze mire igazán beindulnak az események, addigra a film könnyen megválogathatja nézőit. Maga a főcím egy nagy trip, mintegy erőfitogtatás, ami abból a szempontból jó, hogy ahhoz fogható extrém ingerekben később már nem lesz részünk. Ott megszokhatjuk az ábrázolást, de egy montázsnál többként ne tekintsünk rá. Az utána lévő 10-15 perc lesz a döntő. Ha addig nem sikerül ráhangolódni, akkor később se. De ezért nem hibáztatható senki, egyszerűen nem csoda, ha valakinek ez túl sok, szokatlan, vagy merész.
A képi világ zseniálisan ábrázolja egyszerre a szinkronszínészeket és az eredeti képek szereplőit. A stílus természetesen végig van Gogh műveit követi, mi több, konkrétan megeleveníti azokat. Ismerős helyszínek, ismerős színek, és távolról ismerős alakok bukkannak fel előttünk, akik azonban a közelieknél és párbeszédekben már maguk a megszólaltató színészek. Néha-néha összemosva az „igazi énjeikkel”, mint ahogy azt látjuk a stáblista alatt is.
A mozgás nyilván darabos helyenként, de ezt nem venném hibának. Néha viszont a szemet átverik a képek: ritkán, de akkor hatásosan, épphogy csak egy-egy snittre vagy beállításra, esetleg „gyors vágásra” kiszakadunk van Gogh látványából egy sokkal naturalisztikusabb világba, ahol hirtelen tényleg azt érezhetjük, hogy most élőszereplős produkcióba csöppentünk. Gondosan ügyelve azért ezeket pont olyankor sütik el, amikor nem a művész képeivel összecsengő, de a történet és a varázslat szempontjából szükséges jelenetekben vagyunk. Mint pl. a tömeg zörejével átitatott, kocsmai koccintós résznél.
Később ezek úgy beépülnek, hogy még kevésbé figyelünk rájuk, a film végére pedig már észre se vesszük. A darabos embermozgások idővel igazibbnak tűnnek majd, mint Richard Linklater két eredetileg leforgatott, majd képregényesített alkotásának (Az élet nyomában és a Kamera által homályosan) átanimált figuráinál. Pedig ott volt élő alapanyag, itt max. a színészek festménybe montázsolásai a stáblista alól…
A képek viszont csak egy dolog, jóformán így is csak fél sikerre lennének jók. Azonban a film nem hanyagolta el audiovizuális értékeit sem. A szinkronmunka mindenkinél egységesen kitűnő: nem harsány, nem is kell annak lennie, de az egész stáb olyan tökéletesen „átlagos”, hogy az már összeadva tényleg remek. És azok a hangeffektek! Mondjuk eleinte furák, elvégre miért lennének hangosak a festmények, nehéz ezt összerakni a máshoz szokott agyunknak, de amint megvan itt is a ráhangolódás, már csak azon vesszük észre magunkat, hogy néhol hiányolunk 1-2 hangutánzást, mert a többi egészen fület gyönyörködtetően reális és odaillő. A zene sokszor minimális, ezért is neszelhetünk föl rájuk ennyire, máskor pedig a dallamok is szerves részét képzik a vizuálnak.
Igazi unikum tehát a Loving Vincent, aminek legfeljebb a történetén lehetett volna még valamit csiszolni – bár ha ezt pont azzal érték volna el, hogy hosszabbá teszik a filmet, az talán már sok lenne a szemnek, így ez is egy olyan elem, amit inkább direkt átlagosíthattak. Meg ha ennél érdekfeszítőbb lenne, valószínűleg megosztaná figyelmünket az így is – kellő befogadással – szenzációs és a végére egyre jobban fekvő és bejövő látvány, és a sztori között. Szerencsére nem teszi, nem is próbál megosztani, csupán csak el akar varázsolni.
Az pedig határozottan sikerül neki!
