A híd (Bron/Broen) készítő: Camilla Ahlgren, Måns Mårlind, Björn Stein, szereplők: Sofia Helin, Sarah Boberg, Kim Bodnia, Thure Lindhardt, svéd-dán krimi, 60 perc, 4 évad, 2011-2018 (16)
Minden, ami miatt ez a sorozat hiányozni fog
Ha valamit lehet kultikus szériának lehet nevezni, akkor ezt a svéd-dán gyöngyszemet biztosan. A híd minden ikonikus jegyet képvisel, amiért annyira odavagyunk az északi filmekért és sorozatokért: a csodás csupasz tájak nagytotálja, a borongós éghajlat, a rideg valóság és a karakterek misztikuma. De ami tényleg beránt minket, az a hangulat, ugyanis olyan nyomasztóan vánszorog a nyomozás – a szó pozitív értelmében – , hogy öröm nézni.
A skandináv krimiket olyannyira megirigyelték az amerikaiak, hogy rögvest elkezdtek „utángyártott” verziókat készíteni belőle, így ebből a sorozatból is már megy kint The Bridge néven az átformált verzió, valamint ismerős lehet sokaknak a The Killing című sorozat is, ami bár zseniális, de szintén egy feldolgozásról beszélünk, mégpedig az Egy gyilkos ügyről (Forbrydelsen). A hasonló hangulatot megirigyelve Anglia is szeretett volna összehozni egy tipikus északi nyomozós krimit, sikerült is a Broadchurch-el, de annak ellenére, hogy ilyen hibátlan alkotásokról beszélünk, mely egytől egyig képviseli a „nordic” hangulatot, egy valamiben A híd igazán kiemelkedő: a karakterek háttértörténetének megformálásában. Az egész cím onnan indul, hogy a Koppenhágát és Malmöt összekötő Öresund hídon történik egy gyilkosság, és a későbbiekben is nagy szerepe lesz ennek a hídnak – a záró képsoroknál kiváltképp -, így ennek jelentőségét képtelenség más nemzeteknél visszaadni.
A főhősnő, a svéd Saga Norén a legegyedibb karaktere ennek a világnak, ugyanis egyértelmű autisztikus vonásai nagyban segítik őt, hogy ennyire sikeres nyomozó lehessen. Egyébként a főhősnőknél jelen lévő hasonló pszichológiai betegségek nagyon népszerűek a sorozatokban, mivel ezáltal lehet a képességük kvázi „természetfeletti”, így nem csoda, ha a nemrég kezdett Homeland hetedik évadában is sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a főhősnő, Carrie Mathison (Claire Danes) bipoláris személyiségzavarára, mely önmaga elmondása szerint is áldás és egyben élete megkeserítője.
Itt Saga – látszólag – nincs tisztában „betegségével”, csupán annyit észlel, hogy sokkal másabb igényei vannak, mint a környezetében élő embereknek és ez néhol a humor forrását is adja: szokatlanul szókimondó és brutálisan őszinte, képtelen a hazugságra. A kerek történetként kiteljesedő sorozat épp emiatt ebben a négy évadban Saga életútjának története inkább, mintsem a zseniális és elmés gyilkosságoké, ahol olyan mértékű karakterfejlődés megy végbe, ami egy pillanatra sem zökkent ki minket a realizmusból, emiatt nagy dicséret illeti Sofia Helin színésznőt, aki ezt a nagyon nehéz szerepet rettentő nagy odafigyeléssel adta vissza.
A történetek a négy évadon keresztül így eléggé lassan csordogálnak. Az első két évadban Saga társa a dán Marin, aki tipikus nyomozó társ, viszont hihetetlen ösztönlény, amit még Saga sem tud kellően kezelni, aki a szabályok és a rendszerek megszállottja. A következő két évadban a fiatalabb Henriket kapja meg társának, akivel már testi kapcsolatot is létesít, azonban ez még mindig nem elég indok egy mélyebb érzelmi hangulat kialakítására. Hiszen ahogy az északi nyomozós sorozatoknál már megszokhattuk, azok az állítások itt is igazzá válnak. Mindegyik nyomozó saját sorstragédiával kerül be a történetbe, amikről szépen lassan az ügyek megoldása során – vagy azzal párhuzamosan – lerántják a leplet.
Ezek olyan életesemények, melyeket a szereplők képtelenek kezelni, mert annyira nagy hatással voltak életükre (pl. egy gyermek halála, az egész család elvesztése, egy testvér öngyilkossága). Olyan súlyos és megterhelő történeteket meséltetnek el az aktuális évadok szereplőivel, hogy ez a nyomasztó hangulat nem csak egyszerűen a tájon, hanem a karakterek arcvonásain is kirajzolódik és ettől olyan zseniális ez a sorozat. Nem csak a tájra kivetülő lélek, ami beránt minket ebbe a szörnyen szomorú világba, hanem az ezek mögött meghúzódó lassú kiteljesedés, melyeknél mindig ott van Saga, mintha ő maga lenne a „cselekvő sors”, aki nem hagyja azokat az embereket szenvedi, akik fontossá váltak számára az évek során.
Nagyon nyomasztó, de épp ezért olyan felszabadító volt ezt a sorozatot nézni hétről hétre, hiszen sikerült elérniük, hogy érdekeljen minket a szereplők sorsa, és bár a nyomozások eléggé szövevényesnek tűntek, mindig okosak voltak és tök jó „összeesküvés-elméletek” születtek, amik végül igazzá is váltak. Saga történetének lezárása pedig ideálisan és szépen lett megoldva, aki egész életében édesanyja és testvére elvesztése miatt gyötrődött, melyről évadról évadra egyre több minden derült ki, így nem is lett a legvégén annyira furcsa, hogy egy ilyen személyiség vált belőle. A főcímzene örökké az egyik kedvencem marad, Saga karaktere pedig az egyik legkitűnőbb északi krimis személyiség, akit valaha láthattunk tévében. Hiányozni fog!
