Talán mindenki számára van olyan film, amelyről tudja, hogy rengeteg hibával rendelkezik, valamint nem a filmvilág legragyogóbb csillaga, mégis oly közel áll a szívéhez. Nos, ez alól, mi a Hetediksor szerkesztői sem képezünk kivételt, így a kedvenc filmjeink után, most lássuk mely alkotásokra tekintünk „bűnös élvezetként”.
Németh Kornél és a Mamma Mia!
Habár a Mamma Mia! nem egy klasszikus értelemben vett pocsék film, de azért közel sem nevezhető egy különösebb filmtechnikai erényeket felvonultató alkotásnak. Így annak a közel két napnak a létjogosultsága, amit életemből erre a mozira áldoztam, erősen megkérdőjelezhetővé válik. Azonban hiába izgultam végig legalább tizenötször Donna és Sophie kalandjait, az ezzel töltött időm egyetlen percét sem bántam meg. Nem számít, hogy bugyuta a cselekmény, ritmustalan a karakterfejlődés és szemmel láthatóan takaréklángon égnek a színészek, mégis van valami, ami sokadjára is képes megfogni a filmben. Nyilván sokat jelentenek számomra az ABBA megunhatatlan zenéi, amiket mondhatni az anyatejjel együtt szívtam magamba. Tízedik megtekintésre is kisgyermeki izgalom fog el, amikor felcsendül a Voulez-Vous, a Gimme! Gimme! Gimme! ,vagy a Lay All Your Love on Me című örök klasszikus. Azonban van valami, ami a svéd popegyüttes dalain felül is képes lekötni. A filmben ugyanis van egy megmagyarázhatatlan szerethetőség, ami leginkább abból fakad, hogy tisztában van a saját határaival, és sosem akar többé válni egy tisztelgésnél az ABBA örökérvényű zenéje előtt.
Bácsi Kinga tarsolyában, a Brian élete
Egyesek az egekig magasztalják, másoknak herótjuk van tőle. Én azoknak az embereknek a táborát erősítem, akik bár látják a nagy mű hibáit, azokat mégis elnézik és röviden, tömören zseniálisnak, és ami talán még fontosabb, szerethetőnek tartják ezt a filmet. Azzal talán mindenki egyetért, hogy a Monty Python valami jelentőset tett le a Brian életével az asztalra, de néha már tényleg annyira rossz, hogy nehéz jónak mondani. Szövegei, akcentusai (akár az angolt, akár a magyart tekintjük) egyszerűen fenomenálisak, szállóigékként keringenek a világban, de minimum a családtagjaim körében. Az utolsó jelenet alatti dal végtelenül abszurdan hirdeti az élet szépségét, nem hiába énekelték el a Monty Python tag Graham Chapman temetésén, és az ember füléből még órákon át nem megy ki. A karakterek szeretetreméltóak, beszéljünk a keresztelosztó rómaiakról, vagy a Júdea Népe Front tagjairól. Az angol fekete humor és szkeccsgyártás brillírozik és mégsem sértő a Krisztus megfeszítése körüli nem kicsit kényes témára. Hát csoda, ha annyira élvezem?
Horváth-Simon Eszternek A múmia jelenti mindezt
“Tudom, azon töpreng, mit keres egy ilyen hely, mint én, egy olyan lányon, mint ez.”
Az Indiana Jones trilógia után a filmrajongók jelentős része szeretett volna történész vagy régész hivatást választani. Ezt a szeretetet élesztik fel a Múmia filmek, átitatva egy jó nagy adag szerelemmel, akcióval, kalanddal és humorral. Felejthetetlen alakítást nyújt (a magyar származású) Rachel Weisz (Evelyn) Brendan Fraser (O’Conell), és Arnold Vosloo (Imhotep), színészek triásza. Utóbbit azután szinte egyáltalán nem láthattuk viszont a vásznon jelentősebb szerepekben, mégis nehéz elfelejteni azt a szenvedélyt, ahogy Imhotep, szerelme nevét kiáltozza: Anaksunamun! Valljátok be, hogy nem én vagyok az egyetlen aki rongyosra nézte ezeket a filmeket! Ki ne élvezné a sivatagi naplementéket, és az évek múltán is izgalmas harcjeleneteket olyan színészek asszisztálásával mint A Szikla? A film örök kedvenccé válását sajátos humorának is köszönheti, mely bőven szolgáltat számunkra idézhető és szellemes mondatokat, mint például a címben is jelzett szöveg. Ez a film számomra és talán mások számára is kedves és élvezes marad, nem lehet elégszer megnézni. Mondhatjuk úgy is, hogy a történet még évek múltán is “friss”, csak úgy, mint Imhotep mumifikált teste, melyet O’Conell rögvest jelez is: “Ez még szaftos”.
Hujbi bűnös élvezete
Az egész napos hajtás után az ember inkább egy könnyed vígjátékot választ vagy valami akciót, a mélyen szántó gondolatokat meghagyja szebb napokra (ha meghagyja). Más a helyzet, ha valakinek eleve az a munkája, hogy filmeket nézzen és bár ebben a szakmában még működik a demokrácia, ha nem akarod feldúlni mások életét, a legtöbbször azt nézed, amit a szerkesztőd, rovatvezetőd rád osztott. Bár vannak olyan filmkritikusok, akiknek tekintélyes filmes gyűjteményük van és a szabadidejükben is filmeket néznek, én nem tartozom közéjük. Az évi 200 film között bőven van olyan, ami kikapcsol, így számomra a bűnös élvezet leginkább azt jelenti, hogy az esti tévénézés közben nem kapcsolok el egy egyébként nem túl jó filmről. Itt persze hosszas vitát lehetne folytatni arról, hogy kinek mi a jó film, de mivel az én bűnös élvezetemről van szó, a vita elmarad. Nos, általában nem kapcsolok el a Halálos iramban és a Transformers filmektől (Michael Baytől bármi jöhet), illetve – kevés kivételtől eltekintve – Adam Sandler, Bruce Willis vagy Nicolas Cage munkássága is kiérdemelte az évek során, hogy ne nyúljak a távirányítóhoz. Ezek után másnap teljesen nyugodt szívvel, üdén, frissen és kipihenten vágok neki egy független norvég művészfilmnek…ötödmagammal.
Sturbán László
Tűzgyűrű (Pacific Rim)
Ezt nem fogom túlmagyarázni: óriási robotok harcolnak óriási szörnyekkel. Ha ez a film nem ébreszti fel a benned rejlő 10 éves kisfiút, akkor semmi. Bónuszpontként pedig még Ron Perlman is szerepel benne.
Amerikai pite 1-2 és A találkozó
Ezt a három filmet – főleg a másodikat – többször láttam, mint amennyit bemernék vallani.
Intelligens a humora? Nem. Eget rengető színészi alakítások vannak benne? Nem. Csavaros? Nem. Viszont felébreszti az emberben azt a tinédzserkori eszetlenséget, amire jó esetben mindenki boldogan gondol vissza. Arról nem is beszélve, hogy a soundtracket végtelenségig tudnám hallgatni.
Rózsa András és a Kommandó
Számomra Schwarzenegger 1985-ös Kommandó című filmje teljes mértékben kimaxolja a bűnös élvezetet. Bár a közelmúltban pótoltam ezt a nélkülözhetetlen alkotást, egyből a kedvenc filmjeim közé lépett. A története egyszerű, hiszen Arnold mindenkit lemészárol aki az útjába kerül, a lánya visszaszerzése érdekében. Talán az Elrabolva és John Wick filmek egyaránt merítettek a Kommandóból. Nem vagyok nagy rajongója az akciófilmeknek, viszont ezt végtelenszer megtudnám nézni, és nem a hatalmas robbanások vagy a harcjelenetek miatt, hanem a főszereplő stílusa miatt. John Matrix karaktere, olyan egysorosokat tol a filmben, hogy első nézésekor nem tudtam eldönteni, hogy ez most valami paródia lenne, vagy akcióvígjáték. Egyszerűen nem tudtam hová tenni magamban, mígnem rájöttem, hogy véresen komolyan veszi magát. A Kommandó tehát teljesen jogosan foglalja el az egyik helyet a kedvenc filmjeim között, hiszen olyan sorokkal operál mint például: “Emlékszel? Azt mondtam téged nyírlak ki utolsónak. Nos, hazudtam.”
