Our Planet 1.évad – kritika


Our Planet, narrátor: David Attenborough, amerikai dokumentumfilm sorozat, 60 perc, 8 rész, 2019 (1 évad)

Arról, hogy mit veszíthetünk

A természetfilmek mindig is az elkápráztatás mellett egyfajta népnevelő szándékkal is szolgáltak, ugyanis mindig igyekeztek bemutatni, hogy az állat- és növényvilág miként van kitéve az emberi pusztításnak. Azonban ilyen esztétikusan és kevésbé didaktikusan már régen láttuk, ráadásul sokkal aktuálisabb a globális felmelegedés, mint valaha, így kötelezően ajánlott a Netflix egyik legkirályabb dokumentumfilm sorozata.

2006-ban a BBC-n bemutatott Bolygónk, a Föld szintén Attenborough (és akkor még Sigourney Weaver) narrációjával felélesztette a kissé haldokló, már-már unalmasnak mondható, tévébe száműzött természetfilmes műfajt és leginkább vizuális elemeivel győzte meg az embereket, hogy ismét érdemes ilyen dolgokat is nézni, majd ezt megkoronázta a 10 évvel későbbi második évados Bolygónk, a Föld 2 (Planet Earth II), ami pedig egyenesen gigászi sikereket produkált és talán itt jöttek rá a streaming szolgáltatók is, hogy érdemes ebben a műfajban gondolkodni, így a Netflix elkészítette ezt a sorozatot. A Mi bolygónk talán a Föld kincseinek bemutatásában így nem rejt akkora újdonságot, viszont a természet pusztulásának aktualizálása és a beállítások egyedisége mégis kiemelik a hagyományos tévére gyártott társai közül.

A sorozat minden egyes része másfajta tájegység és élővilág aktuális helyzetét mutatja be, aminek legnagyobb erénye, hogy nem kifejezetten szenvedést és pusztulást mutat, hanem a narráció segítségével adatokat közöl és kvázi a sorozat egésze alatt az ember vagy bármiféle emberi kreálmány megmutatása nélkül beszél úgy az ember környezetére tett kártékony szerepéről, hogy mindezt a természetképeken keresztül a zsigereinkben érezzük és látjuk. Szemmel láthatóan is brutális méretű jégtömbök zuhannak a vízbe, a kihalt korall mezők látványa nagyon lehangoló és a több száz kilométert legyalogoló elefántok látványa is szívszorító, amint épp víz után kutatnak. Természetesen a legmegdöbbentőbb a sokat emlegetett „Frozen Worlds”-ben látható tömeges rozmáröngyilkosság jelenet, akik a klímaváltozás miatt már nem a csúszós jégen tudnak lemenni az óceánig, hanem sziklákon kell magukat átverekedni a zsúfolt pihenőhelyen, így a magasból képtelenek másképp lemenni, mint hogy a szakadékba ugranak. A szörnyű képsorok száma szerencsére minimális, viszont nagyon is szükséges, hogy felnyissa a szemünket, hogy olyan apró dolgokra is hatással vagyunk, mint egy rozmárcsoda pihenőhelye és mekkora pusztítást tudunk így is végezni (mivel a könnyükkel küzdő operatőrök elmondása szerint a végére egy egész tömegsír alakult ki a szikla aljában).

A részek egyébként bemutatják a sarkvidéki élővilágot, az esőerdőket, az édes és sós vizeket, a lombhullató erdőket, valamint igyekeznek felhívni a figyelmet a túlhalászás veszélyeire is. A vizek élővilágával kapcsolatban és a csodás mezőket illetően pedig nagyon jóleső érzés volt, hogy többször is megemlítették Magyarországot, mint kis centrális ékkövet egyedi élővilágával itt Európa szívében.

Attanborough mélyreható narrációján túl a több évig tartó rejtett kamerás felvételek, kihaló félben lévő állatok szokásainak felvételei, valamint olyan kis helyekre való betekintés, mint a földalatti hangyaboly mindennapjai egészen látványosak, nem beszélve arról, milyen csodás színeket mutat nekünk a természet. Így arról, hogy mennyire pusztító az emberi tevékenység, leginkább adatok formájában találkozhatunk pl. borneói esőerdők száma a felére csökkent, a jégréteg 30 év alatt 40%-al vékonyabb lett, tehát ez a folyamat felgyorsult. Ám ellenpéldákat is láthatunk, ahol a populáció megnőtt a korábbi évekhez képest, pl. egyes halfajok esetében vagy a védett bálnáknál is tapasztalható. A lényeg, hogy mindent az egészből közelítsünk meg és lássunk el a legapróbb részletekig (ezért is kezdődik minden rész a Föld nagytotáljával) és még azért nyújt nekünk némi reménysugarat, hogy ha azonnal cselekszünk, megmenthető ez a csoda, amin élünk. A zenei aláfestésre is egy remek választás volt Steve Price, kinek léleksimogató dallamait hallhatjuk és aki a Gravitáció zenéjét is jegyzi. Egyébként a sorozat nagyon épít a természet hangjaira is, hiszen még érzékletesebb hallgatni, hogy hogyan zuhannak le a jégtömbök vagy hogyan kommunikálnak a bálnák és delfinek a víz alatt.

A sorozat megoldást nem nyújt, de én bíznék egy második évadban, ahol ezúttal az emberi oldalról bemutatott lehetőségeket sorakoztatnák fel, esetleg elkalauzolnának minket olyan „zero waste” háztartásokba, ahol egyáltalán nem termelnek szemetet vagy nem használnak műanyag zacskót a családok, hogy megmutassák, mi, egyszerű emberek mit tehetünk Földünk megóvásáért. Ez így is roppant lenyűgöző és hasznos, azonban már kicsit késő csupán szomorkodni a következményeken, ideje tenni is a dolog érdekében, akár olyan egyszerű lépéssel is, hogy mostantól nem használsz műanyag szívószálat.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jason Momoa megtanít baltát dobálni
Következő cikk Befutott a Watchmen-sorozat első magyar feliratos előzetese