Fejlesztő/Kiadó: ZA/UM; Platform: PC, Xbox One, Xbox Series X|S, PS4, PS5, Nintendo Switch
Az Disco Elysium olyan mint egy igazi ínyencfalat: roppant különleges, de nem mindenkinek lesz hozzá elég a gyomra. A konzolos változatot teszteltük.
Amikor az ember először meghallja a Disco Elysium címet, a legkevésbé gondol egy sajátos grafikai stílussal megáldott, mély filozófiai témákat egészen irodalmi szövegekkel megtámogató nyomozós RPG-re. Pedig pontosan ez a helyzet, mint azt többen is tudhatjátok, hiszen a játék 2019 egyik nagy indie sikersztorija – bizonyára sokan hallottak róla, esetleg játszottak is vele. Cikkünk apropója, hogy egyes konzolokra (Xboxok és Nintendo Switch) még csak most debütált. Ha pedig már volt egy kis késlekedés, akkor egyből a The Final Cut került kiadásra, ami az alapjáték feljavított változata (ezév elején jelent meg PC-re és PlayStation masinákra). Írásunk leginkább a különbözőségeket szeretné feltárni, de közben azért igyekszünk kedvet csinálni azok számára, akiknek mégis újdonság volna ez a cím.
A történet már a kezdetén bizarr módon indul, ami csak meghatározza a kaland egész alaphangját. Főhősünk egy lecsúszott nyomozó, aki olyan szintű amnéziával (na meg másnapossággal) küzd, hogy a játék elején (velünk együtt) azt sem tudja hol van. De ezen talán nem is csodálkozunk, hiszen masszív alkoholista, aki az egyéb tudatmódosító szereket sem veti meg (úgy kell a ruháit összeszedni a leamortizált hotelszobában, hiszen anyaszült meztelenül indul a sztori). Hamar találkozunk a társunkkal, aki tudatja velünk a legújabb ügy részleteit: a közeli fogadó hátsó udvarában egy akasztott ember lóg már napok óta, természetesen nekünk kell az eseményeket felgöngyölíteni.
Nyakunkba kell tehát vennünk a várost, azonban senki ne gondolja, hogy a játékmenet hasonló lesz bármi máshoz. Először is a játék nagyon nem fogja a kezünket, csak minimális segítséget ad, hogy mit is kellene csinálnunk – kis túlzással minden ránk van bízva. A teljesítendő feladatok is csak körülbelül írják le (vagy inkább csak sejtetik), hogy hogyan tovább. A nyomozás során rengeteg NPC-vel találkozunk, akikkel borzasztóan sokat kell beszélgetni (és amikor ezt elképzeli az ember, nyugodtan szorozza fel ötszörösére). A diskurzusok azonban nem csak a megoldandó ügyre térnek ki, hanem mint a hétköznapi életben, elkanyarodnak egyéb irányokba. A képzelt világ roppant érdekes karaktereket vonultat fel, akik hősünkhöz hasonló módon züllöttek – tovább erősítve annak a nem éppen idilli univerzumnak a sajátos hangulatát, amibe csöppentünk.. A közös témák is gyakran filozófiai mélységekbe merülnek. Olyasmikre terelődik a szó leginkább, mint a háborúk, tüntetések, politika, vallás, rasszizmus – nem könnyed vasárnapi teadélután tehát.
Karakterünket RPG-hez híven teljesen saját ízlésünkre szabhatjuk, azonban mindez ebben a játékban egészen mást jelent. Mivel harc nincs, ezért a különféle képességek sem a megszokottak. Fejleszthetjük ugyan a reakcióidőnket is, de sokkal érdekesebb lesz a mások iránt tanúsított empátia, a lexikális tudás, vagy a vizuális kalkuláció. Ezek határozzák majd meg, hogy milyen szinten tudunk majd másokkal társalogni, vagy egy-egy adott helyzetet hogy tudunk felmérni. Az egyes szituációkban ugyanis több megoldás is lehetséges és tényleg csak azon múlik miként alakulnak a dolgok, hogy főszereplőnk stílusát, jellemét milyen irányba vittük el.
A The Final Cut vívmányaira rátérve: az egyik legfontosabb változás, hogy teljes szinkront kapott a játék. Mindez azért nagy szó, mert közel háromszáz szereplő akad a történetben, a forgatókönyv pedig több mint egymillió szóból áll (nem csoda, hogy a végigjátszás alsó hangon 30-40 óra, de ha valaki elmerül a kalandban, ennek akár kétszeresét is eltöltheti). A szinkron azonban így is jól sikerült, nem aprózódott el a minőség, az egyes karakterek hozzájuk illő akcentust kaptak. Négy új mellékküldetés is akad, ami tovább növeli a szavatosságot. Ezek nagyjából egyenként fél órányi játékidőt tartogatnak és inkább amolyan kiegészítő szálakat adnak, nem a fősodort mélyítik el jobban.
A grafika sokat fejlődött. Rengeteg animáció, effekt, portré kapott ráncfelvarrást, továbbá az új generációs konzolokon elérhetjük a varázslatos 4K/60 FPS kombót, vagyis magasabb minőséget kapunk. Sajnos azonban ennek árát máshol kell megfizetni. A grafika ugyanis hiába látványos, ha a hátterek gyakran beszaggatnak, és ezáltal kicsit kizökkentik a játékost. A töltési idők is méretesek, ami még a régebbi masinákon talán érthető volna, de a gyors SSD-kkel szerelt új gépeken már kellemetlen élményt jelentenek. A legfőbb probléma azonban talán az irányítással van – ezt egész egyszerűen egérre tervezték. A játékban külön használhatjuk a jobb és bal kezünket és ezt a rendszert sikerült olyan bonyolultan és kényelmetlenül adaptálni kontrollerre, hogy az egyetlen jelző ami eszembe jut, az a nyögvenyelős.
Nehéz feladat a Disco Elysium, azon belül is a The Final Cut értékelése. Már az alapjáték is hihetetlenül mély és roppant elvont alkotás. Megértéséhez a rengeteg és igencsak választékos szöveg miatt a sok türelem mellett igen komoly angol nyelvtudás javasolt. Az élmény sokszor nem is olyan mintha egy játékot játszanánk, hanem egy novellát olvasnánk. Ráadásul a téma sem könnyed, így inkább azoknak ajánlott, akik kifejezetten érdeklődnek az olyan komolyabb, fajsúlyosabb topikok iránt, mint a politika, ideológiák, társadalmi kérdések. A hab a tortán azonban sajnos a konzolos változatok állapota. Sajnos több apróbb probléma is akad velük, amelyek egyik sem katasztrofális önmagában, de mindösszesen talán mégis vannak annyira bosszantóak, hogy inkább a PC-s változatot ajánljuk amennyiben valakinek van rá lehetősége. Összegzésképpen a Disco Elysium mindenképpen az utóbbi idők egyik legegyedibb alkotása, de semmiképpen sem fog mindenkit egyformán lenyűgözni.
Legutóbb ezt teszteltük:
