Fejlesztő: Gearbox Software; Kiadó: 2K Games; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series S|X, Nintendo Switch
Ígéretesnek tűnt a New Tales from Borderlands, de a készítők fullba tolták a kretént.
Tisztázzuk mindjárt az elején: a Borderlands sorozatnak és nekem eddig szinte semmilyen közös halmaza nem létezett. Nem játszottam egyik játékkal sem és távol is állnak tőlem. A legkomolyabb dózist akkor kaptam belőle, amikor 2007/2008 tájékán még tervező asztalon volt és vagy a Games Conventionön (én erre tippelek), vagy az E3-on beültünk egy prezentációra, ahol a Gearbox lerántotta a leplet az első részről. Akkoriban teljesen máshogy is nézett ki, nem volt meg a cel-shading stílus, de leginkább az maradt meg, ahogy Randy Pichford végighazu…. szóval füllentgette azt a fél órát.
Azért is tartottam fontosnak erről beszélni, mert én nem szeretnék kamuzni vagy frissen wikipédiáról “lopott” tudást villogtatni – sajnos nem én leszek aki elhelyezi majd a franchise térképén a mostani történéseket, szereplőket, stb. Miért én írok akkor róla? Nos, mert a kalandjátékokat szeretem és a fősodor mellett létezik egy Tales from the Borderlands című mű is, amit még a Telltale hozott össze nyolc esztendeje. Játszani ugyan ezzel sem sikerült, amit eléggé bánok is. Kezdettől fogva rajta van a bakancslistámon, de ezidáig nem sikerült pótolni. Sebaj, kezdjük akkor a folytatással.
Ami a keresztségben nemes egyszerűséggel New Tales from the Borderlands nevet kapta. S nem is sejtitek, hogy az “új” szócska az elején itt mennyi információt hordoz. Nem csupán arra utal, hogy itt egy folytatással van dolgunk, de arra is, hogy ezt bizony már nem a “kalandjátékos” cég hozta össze. A Telltale ugyanis az utóbbi időben megélte a saját válságát, megszűnt, átalakult, újrastruktúrálódott (de szép szó) – de a lényeg talán hogy egy rakás szerződést elveszített, a most tárgyalt darab pedig átkerült a fő gazdihoz és a Gearbox québeci stúdiójában készült a szokás pajtinak, a 2K-nek a kiadásában.
A játék stílusa maradt a régi, vizuálisan pedig a teljes sorozatba jól illeszkedik (cel-shading). Az epizodikus formula is megmaradt, habár itt egyszerre, teljes egészében kerül tálalásra az összességében 9-10 órás kaland. A lényeg azonban, hogy egy monstre (rajz)filmet nézhetünk végig, időnként quick time eventekkel és/vagy döntési helyzetekkel megszakítva – akik ismerik a Telltale formulát, tudják mire számítsanak. Igaz a Gearbox kicsit változtatott az arányokon: kicsit több a QTE (de olyan szinten könnyűek, hogy koncentrálni kell, hogy az ember el tudja rontani) és szintén gyakrabban akadnak mászkálós, klasszikus kalandjátékokra hajazó szegmensek is. Ez utóbbiak rendszerint egy helyszínre koncentrálódnak, ahol megvizsgálhatunk mindent nagyjából 10-15 percben és gördülhet tovább a sztori.
A szereplőválasztás a végy egy rakás idiótát sikerrecept mezsgyéjén intéződött és ennek okán (na meg a sorozatot ismerve) egy humoros történetre kell felkészülni. Anu egy kissé kótyagos kutató, félhülye öccse Octavio semmittevéssel elért világhírre vágyódik, Fran pedig egy mozgássérült (de lehet hogy csak túlzottan túlsúlyos?) fagyiboltot vezető hölgyemény. Utóbbi lehet ismerős picit, mert a harmadik rész egyik jelenetében az ő üzlete szenved sérülést a Maliwan lézertől. A helyzet úgy hozza, hogy mindhárman slamasztikában vannak. Utóbbit nem kell magyarázni, Anut kirúgják a munkahelyéről, Octavio meg eleve egy lúzer. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Tediore katonák megszállás alá veszik a bolygót ahol vannak, így “természetesen” nekik kell megoldaniuk a helyzetet.
A játék erre a helyzetkomikumra épít (a balfékek megmentik a világot), de az az igazság, hogy túltolja a vicceskedést – nem kicsit. Sajnos a készítők elkövették azt a hibát, hogy nem elégedtek meg a Dumb és Dumber szintjével, hanem fullba tolták a kretént és egészen Sas kabaré mélységekig ereszkedtek. Rendkívül fárasztó, kínos poénok váltogatják egymást, amikor már kínunkban sem tudunk nevetni. A szereplőkkel nehéz szimpatizálni, de valami fura módon az első egy-két óra “ez mi?” kérdezgetései után azért csak hozzá nőnek az emberhez és érdekelni kezdi mi lesz a sorsuk.
A nap végén a New Tales from the Borderlands tehát nem tragikus, messze nem annyira, mint ahogy a kritikák lehúzták (Metacriticen a hatavanas sávban tanyázik) – igaz az év játéka sem lesz. A grafika és az animációk első osztályúak, ahogy a színészi munka is. Cserébe a gameplay igencsak kevés, a minijátékok csak felesleges helykitöltőnek érződnek, ahogy a customizációs lehetőségek is (a szereplőket tudjuk átöltöztetni), a döntéseinknek pedig nincs igazán súlya, pusztán több úton vezetnek el gyakorlatilag ugyanahhoz a végkifejlethez. Befejezés ugyan többféle is van, de azzal meg inkább az a gond, hogy morálisan próbálja menteni az egész idő alatti kreténkedést és egy demagóg, érzelgős mess lesz belőle (legalábbis a jó változatnak).
Részemről azonban mégis egész jól szórakoztam (a hőseinket árnyékként kísérő bérgyilkos robot és az ellenségeket támogató kétlábú gépfegyver volt a kedvenc), talán csak hozzáállás kérdése és otthon kell hagyni a magas elvárásokat. Kifejezetten üdítő volt a God of War Ragnarök hosszú etapjai közt egy kicsit máshogy kikapcsolódni vele, a sztori meg még érdekes is, csak hát Borderlands (ezt ki-ki döntse el saját mércéje szerint, hogy mit jelent). Kérdés hogy a Gearbox lát-e majd még fantáziát a folytatásban a gyenge értékeléseket látva, de lehet úgy vannak vele, hogy így is, úgy is jó reklám a fő széria mellé (valahogy úgy, mint a League of Legendsnek az Arcane, csak ez még interaktív is). Akárhogy is, azt hiszem a téli szünetben lenyomom majd az első részt is, mert ha igazak a róla zengedezett ódák, akkor talán érdemes lesz végre kihúzni a listáról.
Legutóbb ezt teszteltük:
