Az út éneke (Pather Panchali, 1955. Rendezte: Satyajit Ray. Főszereplők: Subir Banerjee, Uma Dasgupta, Kanu Banerjee, Karuna Banerjee, Chunibala Devi) fekete-fehér indiai dráma, 120 perc
1992-ben a Magyar Televízió leadta felvételről, egy hét késéssel és rövidített változatban a 64. Oscar-díjkiosztó gálát, aminek a narrálását Albert Györgyi és Vágó István vállalta. Még kölyök voltam, nekem új volt ez az egész oszkárosdi és nem nagyon értettem még, hogy ki miért kapja a díjakat. De a részletekből már láttam, hogy pl. Hopkins megérdemelte. Vicces volt Billy Crystal mint műsorvezető. Viszont a másfél órás adásból összesen egy dolog volt, ami megragadt bennem: jött egy hatvanas pasi (Jack Valenti), aki felkonferált egy szintén hatvanas nőt (Audrey Hepburn), aki viszont adásba kapcsolt egy kalkuttai kórházat, ahol egy már a halálos ágyán fekvő indiai filmest mutattak kezében egy Oscar-szoborral.
Nagyon sokáig nem tudtam megjegyezni a nevét, mert egyszerűen nem értettem, mit mondanak a tv-ben, ráadásul valamennyire tramutatizálódtam is, mivel ez volt az első alkalom, hogy valahogyan láttam egy igazi haldokló embert. Aztán persze felnőttem, de ez a pár perces felvétel nem hagyott engem nyugodni. Jött az internet korszaka, én meg egy idő után megtudtam, kit is láttam : Satyajit Ray a neve és India egyik legkülöncebb és a nyugati világban egyedülállóan nagy nevet szerzett rendezője. Első filmje, Az út éneke 1955-ben készült, meglehetősen viszontagságos körülmények közt, de már a készítése alatt is felfigyeltek Ray tehetségére.
Az út éneke egy szegény sorban élő családról szól, akik a romok között élnek Bengáliában egy erdőben. A családfő naiv álmokat kerget azzal, hogy talán egyszer sikeres író lesz és akkor végre egy rendes házba is költözhetnek. Felesége sokkal inkább földhöz ragadt személy és a mindennapi teendőket látja el, pl. hogy vigyáz fiukra (Apu) és lányukra(Durga), valamint a folyton rosszaság nénikéjére. A filmnek nem igazán van története, legalábbis látszólag inkább csak a mindennapos dolgok bemutatását tűzte ki célul. Ez nem jelenti azt, hogy a filmnek nincsen célja. Épp ellenkezőleg: nagyon is tudja, mit akar nekünk elmondani, csak épp a formanyelv az, amiben különbözik egy átlag produkciótól.
Ehhez tudni kell azt, hogy Satyajit Ray előtte soha semmit sem rendezett, ahogy az operatőre, az addig fotósként dolgozó Subrata Mitra soha nem használt még kamerát. Pénzt alig kaptak a filmre, de Ray nagyon eltökélt volt és kitartása és határozott elképzelései miatt három év alatt be tudta fejezni. Ebben benne volt egy hosszabb szünet is, mikor elfogyott a pénze és hosszú hónapokig várnia kellett hogy folytathassa a munkáját. Ez alatt végig imádkozott, hogy az akkor már nagyon idős nénikét alakító Chunibala Devi ne haljon meg, illetve hogy az Apu-t játszó kisfiú hangja ne kezdjen el mutálódni. Szerencsére a bengáli kormány végül finanszírozta a film befejezését. A nappali jeleneteket eredeti helyszíneken, míg az éjszakai, a házban készült felvételeket stúdióban vették fel. 1954 végére sikerült leforgatni a jeleneteket, összesen nagyjából 15000 dollárnyi pénzből. Az utómunka során maga a nagy John Huston látogatta meg a vágószobát és amit látott, felkeltette a figyelmét és tett róla, hogy hírét adja a produkciónak.
1955 augusztusában végül bemutatták a filmet és hatalmas sikert aratott. Nem feltétlen Indiában, inkább a nyugati országok voltak azok, akik felfedezték benne az értéket. Összesen 21 millió dollárt tudott összelapátolni a film, ami egy ennyire kis produkcióhoz képest óriási dolog. Ez lehetővé tette, hogy az eredetileg trilógiának szánt történetét folytathassa és még abban az évtizedben el is készítette őket, amit később az Apu-trilógiaként lett ismert. És Ray a későbbiekben is magas színvonalon készített filmeket, de Az út éneke, élete első filmje lett a rendező magnum opusa. Olyan emberek rajonganak érte, mint Martin Scorsese és Christopher Nolan is azt nyilatkozta, hogy Az út éneke minden idők egyik legjobb filmje. Wes Anderson meg nem egyszer felidézi őt Ray filmjeinek zenéjével a Darjeeling Limited c. filmjében.
Szándékosan a végére hagytam, hogy tulajdonképpen milyen is a film. Nos, hát…Ez a film tulajdonképpen a szegénységről szól, de nem a hollywoodi fajtáról, ahol méregdrágán eljátsszák azt, hogy nincs pénzük. Részben azért is hiteles Az út éneke, mert maga a forgatás is annyira kétségbeejtő volt, mint a filmbeli család élete. És Ray valóban semmi mást nem akar megmutatni, csak azt, hogy egy ennyire a periféria szélére sodort család hogy próbál túlélni a mindennapokban. És meglepő, de egyáltalán nem akarja Ray folyamatosan sajnáltatni a karaktereket. Helyette a mindennapok egyszerű vidámságát, a gyermeki ártatlanságot ábrázolja, tele gyönyörű, apró pillanatokkal, amikből csak úgy sugárzik az élet maga. 
A film első fele tele van ilyen jelenetekkel, ahol a két gyerek megpróbálja megtalálni a szépséget az életükben és kisebb-nagyobb vitáik ellenére azért összetartanak. És ott van az anyjuk, aki megpróbálja ezt a családot összetartani, míg az apjuk naiv reményekkel a városba megy, hogy sikeres író legyen belőle. A film igazi mesteri húzása az, hogy mi magunk sem vesszük észre azt, hogy ezeknek a karaktereknek nincs jövője. És a film egy adott pontjában csendesen, de kegyetlenül bemutatja, hogy semmi más nem vár ott rájuk, csak az enyészet. Mindez az egyedi filmnyelvi ábrázolás miatt is elementáris erővel csapódik le a nézőre és onnantól fogva Ray úgy mutatja be a szegénységet, mintha egy rákos megbetegedés lenne: folyamatosan rosszabb lesz a beteg állapota, de a ráknak megvan az a tulajdonsága, hogy néha pillanatokra kecsegtet a gyógyulás reményével, hogy aztán a reménynek a maradék gondolatát is szétfoszlassa. A kiszolgáltatottság és az kegyetlenül őrlő idő ábrázolása talán sosem volt még ennyire hatásosan ábrázolva, mint itt. 
Összesen egy hasonló filmes példát tudnék felhozni, ez pedig az Éjféli cowboy c. 1969-es amerikai film, ami szintén a szegénységről szól és aminek a végén szinte vasököllel vágják gyomron a nézőt. Az út éneke ezt az ökölcsapást sokkal lassabban és hatásosabban hajtja végre (ami részemről nagyon nagy dolog, mert az Éjféli cowboy után három napig teljes letargiában voltam), és hiába egy tőlünk nagyon távol lévő kultúrát mutat be, a szegénység átka univerzális probléma. Ray a lehető legőszintébben és legletisztultabban ábrázolja. Épp ezért filmje nem mellőzi a humort sem, hiszen nagyrészt gyerekek szemszögéből látjuk a családot és bennük megvan még az az ártatlanság és szépség, hogy mindenben a legjobbat lássák.
Satyajit Ray-t Indiában sosem ismerték el úgy, ahogy kellett volna, hiszen filmjei teljesen szembe mentek a divatos, közönséget pusztán egyszerűen szórakoztatni vágyó alkotásokkal, ugyanakkor hiába karolta őt fel sok nyugati filmes, ha egyszer egy indiai produkció nem igazán tud életképes lenni a nyugati nagyközönség számára. Épp ezért a magam részéről kivételesen örülök, hogy anno láthattam ezt az Oscar-díjátadót, ahol Ray életműdíjat kapott. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam, miért is. És úgy gondolom, hogy ez a díj nagyon kevés. Mert Az út éneke amellett, hogy kezdő filmesként és operatőrként zseniálisan van megrendezve és képileg is olyan, mint egy igazi művészeti alkotás (nem feledve Ravi Shankar csodálatos zenéjét), tud adni egy olyan élményt a nézőjének, amitől átértékelhet mindent, amit addig az életről tudott. Nagyon kevés film volt képes erre eddig az elmúlt 120 évben, de az biztos, hogy Ray debütálása pont egy ilyen alkotás. Számomra ez minden idők egyik legjobb filmje és egyben rendkívül szerencsés dolog, hogy a 90-es években elégett negatívokat valami csoda folytán mégis sikerült megmenteni és restaurálni, hogy aztán én ezzel esélyt kaptam arra, hogy megnézhessem és ez által megváltoztathatta a filmezéshez és a való élethez való hozzáállásomat.
Korábbi kötelező:
