Imádlak utálni (Anyone But You) amerikai romantikus vígjáték, 100 perc, 2023. Korhatár: 16 év. Rendező: Will Gluck. Főszereplő: Sydney Sweeney, Glen Powell, Alexandra Shipp, Hadley Robinson, Dermot Mulroney.
Avagy: sok hűhó semmiért. És ez sajnos nem az a Shakespeare.
Szubjektív beszámoló az Imádlak utálni vígjátékról és egyben 5+1 ajánló kiváló romantikus filmekhez!
Nem hiszem, hogy újdonságot fogok mondani, de ha az embernek az a dolga, hogy filmkritikát írjon, akkor gyakori, hogy már a film közben készít jegyzeteket. Alaposabban megvizsgálva az, amit erről a filmről írtam, lefedi a traumanapló összes klasszikus jellemzőjét. Vagy a gyász öt fázisát.
És nem azért, mert olyan rossz a film, hanem inkább azért, mert ez egy fájóan kihagyott lehetőség. Olyan színtelen-szagtalan semmi, ami miatt az emberek joggal kritizálják a romkom létezését. Épp ezért, hogy ne maradjon rossz szájíze senkinek a zsánert illetően, meg itt se hagyja a cikket, a kiragadott toposzokhoz ajánlok hát másik, jobban sikerült megoldásokat is, mert hiszem, hogy a romantikus filmeknek van létjogosultsága.
Toposz: FILM SZÉP EMBEREKRŐL. Ezzel szemben nincs kifogásom, aki ilyen filmet keres, tessék: az Imádlak utálni konzekvensen megjeleníti ezt a fajta esztétikát. Egy kicsit olyan, mintha beírta volna valaki a keresőbe a szép, szexi, gazdag, pasztell szavakat, és megnyerte volna hozzá Sydney Sweeneyt és Glen Powellt, mint két skandináv testvéristenséget ledér öltözetben. (A színészek között egyébként 9 év van, természetesen a férfi javára, gondolom szintén esztétikai megfontolásból.)
Kezdjük viszont a film elején: EGY KELLEMETLEN MOSDÓS JELENET. Mint tudjuk, a lányok sokat járnak mosdóba, miért ne lehetne ezzel viccelni? A mi főszereplőnket is hajtja hát a kényszer, de ezt más barista-lányok nem érthetik meg, csak a szőke herceg, aki meg is szerzi a mellékhelyiség áhított kulcsát. Mi ez, ha nem modern, és egyben mindennapos tündérmese? A főszereplőnk persze gyorsan lefröcsköli magát a csapnál, aztán nadrág nélkül szárítkozik, miközben a lovag kint vár, és gyanakszik. Hát nem vicces? Nem annyira. Ráadásul nem is igazi. Amit ajánlanék helyette: Rögtönzött szerelem (2017), abból is az a rész, amikor Kumail visszakíséri Emilyt a kollégium mosdójába. Az a jelenet ismerősen kellemetlen, nagyon szerethető, mégis emberi és szép.
KIHALLGATOTT FÉLREÉRTÉS: ígértem Shakespeare-t, igaz? Az Imádlak utálni a Sok hűhó semmiért című darab egyik újrafeldolgozása. (Lásd a cselekmény mellett például easter eggként a főszereplőnk teljes nevét: Beatrice Messina.) Ebben a filmben az a konfliktus forrása, hogy a tökéletes első randi utáni reggelen a lány szeretné elmesélni telefonban, hogy milyen csodás éjszakája volt, ezért kiszökik a hatalmas loft lakásból, hogy ezt nyugodtan megtehesse (!), míg a fiú azt hiszi, hogy a lány felültette, és férfiúi büszkeségből tagadja a barátjának, hogy számított volna neki az éjszaka, amit persze a visszatérő lány kihallgat titokban (!!) a nyitott ajtóban állva (!!!). Nem azt mondom, hogy a helyzettel van baj, mert például nézzétek meg ugyanezt Kenneth Branagh és Emma Thompson előadásában (Sok hűhó semmiért, 1993), és láthatjátok, hogy hogyan lehet ezt bájjal, lendülettel, kis önirónával és a fiatalság összes szétáradó energiájával tökéletesen megvalósítani.
HELYZETKOMIKUM: Még egészen az elején van az a jelenet, amikor a lány a repülőn elindul (talán megint a mosdóba?), de meglátja, hogy az alvó fiú mellett van egy süti. Bemászik oda másik alvó embereken keresztül, felmarkolja a sütit, de menekülés közben beleakad a pulóvere a támlába, vetkőzni kezd (megint), míg végül aztán különböző szexpózokban nem találja magát szabadulás helyett. Pedig ez még csak nem is egy tinifilm… Ehelyett nézzétek meg inkább a Vörös, fehér és királykék (2023) elejét. Ott egy torta dől kiszámítható módon a főszereplőinkre, ami szintén nem az új évezred vívmánya. Viszont a ritmussal, a feszültség adagolásával, a megvalósítással és (újra) a szerethetőséggel viccessé és valóságossá tudták tenni az egészet.
EGZOTIKUS HELYSZÍN: A filmben ez Ausztrália. Vajon mennyit gondolkodhattak ezen? És mi volt az, amit kizártak? Texas túl latin volt? Nagy Britannia túl felhős? Hawaii…? Vajon azzal mi volt a baj? Adózás? Mindegy is, mert itt van helyette egy másik ajánlat: Kőgazdag ázsiaiak (2018). Egzotikusabb stáblista és ország, mégis hamisítatlan amerikai álom és végtelen romantika.
IDIÓTA MELLÉKSZEREPLŐ: erre nincs jó példa más filmekben, és nincs mentség itt sem. Azzal viccelni, hogy valaki akcentussal beszél? (Lásd a filmben a szörfös Adoniszt.) Komolyan, ki gondolta, hogy ez 2023-ban rendben lesz? És még csak a film negyedénél tartottunk ekkor, a jegyzeteim viszont egyre ziláltabbá váltak…
A későbbiekben sem lett egyébként nagy változás a filmben. A történet hűen követte Shakespeare-t: a főszereplőkről a vak is látta, hogy összeillenek, és eszerint próbálták terelgetni őket, miközben a jelenetek fele humorosnak, a másik fele érzékinek volt szánva. Csak az a baj, hogy érzékiség helyett tűző napfényben csillogó, tökéletes izmokat és melleket láthattunk, humor helyett pedig értelmetlen vagy indokolatlan dolgok erőltetését. Hepiend persze lett. Ikonikus helyszínen, látványosan, nagyon. Csak ez sem tett már jóvá mindent…
Hogy hogyan lehetett volna jobb film az Imádlak utálni? Szeretni kellett volna a zsánert. Szórakoztatni akarni, lelkesnek lenni. Ott van például a Moulin Rouge! (2001) a világ legegyszerűbb történetével, és mégis az egész magával ragad, elképeszt, felemel. Mert ők hittek benne, hogy a romantikus filmek jobbá teszik a világot.
