Priscilla – kritika


priscilla 4Priscilla (2023), rendező: Sofia Coppola. Szereplők: Cailee Spaeny, Jacob Elordi, Ari Cohen. Operatőr: Philippe Le Sourd, amerikai-olasz zenés dráma, életrajzi film, 113 perc, 2023 (16)

A Priscilla nem életrajzi film, hanem egy minimalista pszicho-thriller a bántalmazó kapcsolat mibenlétéről.

Meg merem kockáztatni, hogy a Priscilla önmagában is egy tökéletesen kivitelezett film, de a témaválasztása efölé emeli, mivel vállaltan egy olyan űrbe lép be, ahol azok a nők vannak, akik eddig csak kisbetűs kiegészítők voltak az újságokban vagy a tankönyvekben. A film a múzsákról és a feleségekről szól, a névtelen és ismeretlen hátországról a Nagy Művészek mögött. (A cikket női szerző írta, ami egyébként teljes mértékben irreleváns információ lenne, de a témaértés miatt talán mégsem mellékes megemlíteni.)priscillaTisztázzuk először azt, amit talán nem is kellene: női film-e a Priscilla? Erre két válaszom is van, a kettő ráadásul látszólag ellentmondó, pedig csak kiegészítik egymást. A Priscilla egyrészt egy érett rendező jól felépített, alaposan átgondolt, filmes eszközökkel elbeszélt tudatos alkotása, ami független a rendező nemétől, hiszen hogyan is függhetne attól? (Biciklizni is egyféleképp lehet: egyensúlyozni, kormányozni, tekerni. Az, hogy férfiként nagyobb erőt képvisel valaki, vagy nőként rövidebbek a végtagjai, nem befolyásolja, hogy elesik-e végül, vagy nem.) Ugyanis képekkel, idővel, ritmussal komponálni kétféleképp lehet: jól, vagy rosszul, nem férfiként vagy nőként. Itt az előbbi történt. A Priscilla jó film. Sofia Coppola jó rendező.priscilla 1Másrészt felmerül a kérdés, hogy ugyanígy elkészülhetett volna-e a film, ha férfi ül a rendezői székben? Pontosan így biztosan nem. (És nem is akarom előhozni, hogy valószínűleg fel sem merült volna filmet forgatni róla.) Ugyanis a Priscilla szemszöge női szemszög, mert ez egy nagyon tipikus női történet. De mi is az a női szemszög, és a női történet? Már Jane Austen-nak is azt rótták fel, hogy a könyvei ebédlőasztalok körül játszódnak, és látszólag nem történik bennük semmi, szemben a Rendes Regényekkel, amik kalandozásokról, harcokról, és nagy istenkereső futásokról szóltak. Az az igazság, hogy az emberiség nagyjából felének mégsem erről szólt az élete, és ezért ezek a Rendes Regények nem is mondtak el semmit róluk. Az a fél (a nők) nem mozdultak ki a háztartásból, mert az ő életük ott történt.priscilla 3Zárt terekben, monoton mindennapokba zárva. Szűk képkivágásokban, ki nem mondott szavak között, olyan emberekkel, akiknek megvan a másik életük a külvilágban, ahova a nőknek nincs kijárása. Sofia Coppola pedig ilyen képekkel dolgozik. Nem másítja meg Priscilla életét, nem talál ki érdekes cselekményeket, hogy kimozdítsa a történetet, hanem megmutatja, milyen, ha a körülötted lévő ház falai a létezésed falai is.
Miről szól a film? Priscilla Presley (született Wagner) életét sok megközelítésben el lehetett volna elmesélni, Sofia Coppola ebből a rengeteg lehetséges történetszálból a bántalmazó kapcsolatot és az önmaga felett nem rendelkező nőt választotta. Zsigerekbe hatolóan megmutatja azt, ahogy Priscilla élete, ami még csak el sem kezdett a sajátja lenni, hogyan kerül valaki más irányítása alá. Végig tökéletesen adagolja a feszültséget, és kíméletlen alapossággal mutatja be a bántalmazó kapcsolat lépcsőit, úgy, hogy az ember gyomra összeszorul közben. De itt is hangsúlyoznom kell: nincsenek nagy cselekmények. A jelek alig láthatóak, ahogy ez a való világban is ugyanígy van. (A film nem tudom, hogy mennyire tudatosan, de edukatív funkciókat is ellát: íme, így alakul ki egy elnyomás. Ha más miatt nem, legalább ezért ajánlom mindenkinek.)
priscilla 2A szereplők tökéletesek: Jacob Elordi nem próbál meg Elvis lenni, hanem megelégszik azzal, hogy profin játssza a szerepét, egy szorongó, körülrajongott, de dühös művészt, aki történetesen hasonlít Elvisre. Még a magassága is kiszolgálja a történetet, mindenki fölött áll végig és mindenhonnan kilóg. Az ő Elvise, ha bizonytalan, motyog, és egyébként gyorsan csattan, csak az őt körülvevő csapatnyi fiú között engedi csak el magát.
A Priscillát játszó Cailee Spaeny végig aprónak és gyámolításra vágyónak tűnik mellette, miközben valóságosan mutat 15 éves lányként és később saját útját kereső felnőtt nőként is. Finom rezdülésekkel játszik, visszafogottan és pontosan, pedig nincs könnyű dolga: rengetegszer az ő arcán tükröződve látjuk csak, mi történik a moziban. Fontos megjegyezni, hogy a film nem ítélkezik egy pillanatra sem, csak megmutat.

Mivel adja magát az összehasonlítás, térjünk ki egy kicsit Baz Luhrmann Elvisére. Az a film az IMDb-n 7,3-on áll, a Priscilla 6,6-on. Mindkettőt láttam, nem értek egyet a pontokkal, habár a tendencia nem lep meg. Az Elvisben dalok voltak, fizikai hasonlóság, elmaszkírozás (amit valamiért hisztérikusan szeretnek a bírálók), gonosz ellenlábas és akció. Még mielőtt nemi elfogultság alapján elítél valaki, le kell szögeznem, hogy szeretem Baz Luhrmannt, és azt, ahogy ő látja és láttatja a világot, de szerintem nincs ekkora különbség a két film között, és főképp nem az Elvis javára.
Sofia Coppola például másik utat választott, a szereplőkben nem hasonlóságot keresett, hanem karaktert, és kiválóan meg is találta. (Valamint megkímélt minket a kopaszra és csúfra maszkírozott Tom Hanks látványától, amiért nem lehetünk elég hálásak.) A Priscillában – de ezt írtam már –, tudatosan nincs akció, vagy érdemi külső jelenet, mert Priscilla élete nem ott zajlott. A rendező a zártságot, az elnyomást és a monotonitást mutatta meg nekünk, és nem azért tette ezt, mert nem volt jobb ötlete. Emiatt hiányt érezni a filmmel kapcsolatban, úgy hiszem, szűklátókörűség.10 9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (513.)
Következő cikk Valiant Hearts: The Collection - játékteszt