Fejlesztő: Moonatic Studios, Maniac Panda Games; Kiadó: Maniac Panda Games, Catness Games; Platform: PC, Switch, Xbox Series, PS4|5
Az emberiség kihalása után az anyatermészet veszi kezébe a Föld sorsát. A One Last Breath posztapokaliptikus története ügyességi játékban bontakozik ki, melyből kiderül, hogy bolygónknak van még reménye.
Az utóbbi években gyakorlatilag ömlesztve érkeznek a válogatott puzzle platformerek. Csak a közelmúltban számos műfaját erősítendő alkotás került porondra – elég csak a tesztalanyunkkal szinte napra pontosan azonos időben megjelent, hamarosan boncasztalunkon tanyázó Unleavingre gondolnunk, de nemrég veséztük ki a Brothers: A Tale of Two Sons bitang jól sikerült felspécizett változatát. A One Last Breath egy egyszerű logikai feladatokkal megspékelt ügyességi játék, amit a spanyol fejlesztők hangzatosan ökohorrorba bújtattak. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, hogy dióhéjban mit tudhatunk meg a világvégi keretsztoriról.
A One Last Breath középpontjában a Gaia nevű istennő áll, akinek az a feladata, hogy helyreállítsa a földi életet. Nincs könnyű dolga, ugyanis az emberiség teljesen kihalt és meg kell küzdenie a planétát ellepő szennyeződéssel, amely által halálos aberrációk jelentek meg. Hősünket kontrollálva a zsánerben megszokott feladat hárul ránk: a képernyő bal fertájáról jobbra rohangálunk és ugrálunk, míg végül bő két óra elteltével eljutunk a katarzisig. Közben persze kapcsolókat billenthetünk át, amikkel a továbbjutáshoz elengedhetetlen pallókat és lifteket mozgathatunk vagy ajtókat nyithatunk ki, valamint végzetes csapdák tömkelegén szlalomozunk. Ám olykor asszimilálhatunk különleges növényeket, melyek révén fixen mozgatható fák gyökereit és törzseit irányíthatunk vagy indákat „varázsolhatunk”, s általuk eljuthatunk lehetetlennek tűnő területekre.
Az utóbbin felül kevés érdemi újdonságot véltem felfedezni a One Last Breath-ben, viszont a klausztrofóbikus atmoszférája telitalálat: jómagamat a másfél esztendővel ezelőtt debütált, széles körben vegyes fogadtatásban részesült Somerville-re emlékezteti. Indie ide vagy oda, az Unreal Engine 5 alatt készült játék nem mondható különösebben eget rengetően látványosnak, de setét színvilága olyan, amilyennek jelen esetben lennie kell. Technikailag azonban számos hiányossággal, vagy pontosabban inkább alacsony kidolgozatlansággal találkoztam. Egyfelől vannak kallantyúk, melyek miután megkapták a szükséges energiát, egyáltalán nem rendeltetés szerűen működtek, és csak az segített, ha újra próbálkozás előtt visszatöltöttem egyik-másik ellenőrzőpontot. Arról fogalmam sincs, hogy konzolosoknál is felbukkan-e ez az arcpirító hiba, ugyanakkor PC-sként bosszantó élményként hatott többször is újra kezdeni bizonyos fejezeteket. Továbbá – néha egészen fontos – háttérszereplőkként felbukkannak benne szarvasok, akik gépies mozgásuk mivoltából furcsának tűnnek és nem derül ki a rövid történetből, hogy a fajuk miként élte túl az apokalipszist.
Még nem késő változtatni: ezt az üzenetet igyekszik átadni a One Last Breath. Bolygónk megmentése érdekében óvnunk kell a magmaradt természetet, és a játékban erre két különböző befejezés kapcsán kapunk választ.
Legutóbb ezt teszteltük:
