Zenit, rendező: Kristóf György, forgatókönyvírók: Horváth Eszter, Kristóf György, Ieva Norvele, Michaela Sabo, szereplők: Judith State, Ladányi Andrea, Egyed Beáta, Feicht Zoltán, Tristan Sagon, Bíró Katalin, magyar-szlovák-cseh sci-fi, 74 perc, 2024, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Kortárstánc-bunyó egy barlangban
Érdekes dolog írni a Zenitről. Egyrészt egy nagy múltú hagyományba, a disztópikus film hagyományába ágyazza magát. Mindezt viszont egy olyan egyedi másik műfajon keresztül csinálja, amitől teljesen felborulnak a hagyományos filmértelmezési metódusaink. A Zenit ugyanis egy táncfilm.
Erről a szóról: “táncfilm” a legtöbbeknek a Szombat esti láz, a Flashdance, esetleg a Dirty Dancing jut eszébe, ezzel nagyjából el is helyezve a szellemi térben a mozgóképes tánc jelenségét, olyan, mára talán nem túl trendi konnotációkat maga mellé rántva, mint “musical”, “romantikus film”, “diszkó”, netán “nyálas”. Pedig a magyar (!) film történetének egy kifejezetten fontos pillanata kapcsolódik a tánchoz: a filmtörténészek az 1901-es A táncz című, tíz perces kisfilmet tartják az első magyar játékfilmnek (vagyis fikciós elemeket is tartalmazó, megrendezett filmnek). Így lehet, hogy furcsának tűnik, de a vártnál jobban helytálló az a megállapítás, hogy a magyar filmnek a tánc adott életet – és így egészen más kontextusba kerül egy magyar táncfilm ahhoz képest, mintha azt más nemzet csinálta volna. A Zenit így nem csupán vizuális esztétikájában tektonikus, ásványi és ősi, hanem hazánk filmtörténetében is a legősibb húron táncol (vicces képzavarral élve).
Egy meg nem határozott, de futurisztikus börtön. Az elítélteket nem tudjuk mi okból zárták be, de az általános hangulatból következtetni lehet, hogy valami disztópikus világban járunk. Egyszer lehetőség nyílik a szökésére, és a rabok egy kisebb csoportja él is a helyzettel. Egy barlangban kötnek ki. Úgy tűnik, innen csak egy kisebb csoda folytán lehet kikerülni, tekintve, hogy az egész hely leginkább egy kürtőre emlékeztet, melyből csak több tíz méterre a fejük felett lévő lyukon keresztül van menekvés. Egy ilyen kaotikus világban még a csoda sem elképzelhetetlen, ám még az is más köntösben jön, mint gondolnánk (vagy szeretnénk)…
Már a nulladik lépésben elszúrja az ember, ha a Zenitet úgy közelíti meg, ahogy egy “hagyományos” filmmel csinálná. Ugyanis a tánc mint központi szervezőelem (hasonlóan egyébként az énekes betéthez a musicalben – csak ez a kultúrába egy jobban integrált műfaj) olyan nagy mértékű stilizációt hajt végre a történeten, hogy negligálja a “karakter”, a “narratíva”, az “ok-okozat” kategóriáit. Éppen ezért leegyszerűsítő dolognak tartanám (máshol is, de jelen filmünknél főleg), ha egyszerűen a “minőség” mérőeszközén helyezném el a Zenit-et. De ez nem csak attól van, hogy a Zenit egy táncfilm, hanem mert még a táncfilm alig látható műfaján belül is egy egészen különleges helyet foglal el. (Illetve: károghatnék, hogy “mennyire elbaltázott koncepció is ez” (nem értenék egyet ezzel az állítással), de akkor szintén nem a filmről beszélnék, pusztán a magam rugalmatlanságát bizonyítanám, ami egyrészt nem a filmről szól, másrészt kit érdekel?)
A Zenit sokkal jobban támaszkodik a táncra mint építőelemre, mint ahogy egy “hagyományos” történetmesélő, musical-szerű betétekkel tarkított szórakoztató mű tenné. Filmünkben ugyanis egyáltalán nincs dialógus, így minden kommunikációs aktus a testbeszédre van hagyva. A karakterek táncolnak ott is, ahol egy “hagyományos” filmben verekedés lenne, táncolnak ott is, ahol az érzelmeiket fejezik ki, ott is, ahol szökni próbálnak. Ennek érdekességét és gazdagságát tovább fokozza, hogy a film nem a hip-hopra, vagy valamilyen jól behatárolható mozgáskultúrára építő táncformára épül, hanem a kortárstáncra (most lehet meg fognak kövezni a kortárstánc-expertek), mely mozgásforma talán a legbehatárolhatatlanabb, hiszen pont az egyéni expresszióra, nem begyakorolt figurákra épít.
Így összességében nem úgy válik stilizálttá a narratíva, hogy különböző koreografált betétek szakítják meg a történet folyását, hanem a verbalitástól megfosztott filmbéli világban lévő szereplők folyamatosan “testbeszélni” kényszerülnek, ám egy olyan mozgáskultúrába ágyazva, mely talán a legláthatatlanabb átmenetet biztosítja a “tánc” és a “nem-tánc mozgás” között. Így a hagyományosan táncbetétnek tekinthető részek igazából csupán afféle gócpontok, melyek ugyan sűrítenek valamiféle mozgásformát, mégse válnak a tánc kizárólagos hordozóivá. Ezért végül is egy ananászkarika megevése is táncnak tekinthető a Zenit világában.
Ez a dolog akkor válik még komplexebbé, ha rávetjük tekintetünket a film másik zsánerére, a disztópikus sci-fi-re. A Zenit az elejét leszámítva, ahol is a szereplők egy futurisztikus börtönből szöknek meg, végig egy barlangban, vagy hát egy földbe vájt lyukban játszódik, melyből az egyetlen kiút egy rég leszakadt, sziklába rögzített létrasor lenne. A setting tehát, melyben a karakterek mozognak sziklás, tektonikus, a föld belsejét idéző. Vagyis sem a technológiai, sem a “kulturális”, sem a biológiai minőség nem képezi részét a környezetnek, így húzva érdekes párhuzamot a szereplőkkel. Miként a sziklából hiányzik minden élő és emberi, úgy tűnnek a közte mozgó karakterek pusztán mechanikus (hiszen nem beszélnek, a “szellem” nem nyilatkozik meg bevett helyén), biorobot-szerű létezőknek (s ezt mégis ellenpontozza a spontán táncstílus).
Ezt a fajta emberi nézőpontból való kimozdítottságot tovább erősíti a maga digitális-grandiózusságával szintén a tektonikus földmozgásokat idéző, már-már külön szereplővé emelt zene, melyért a zseniális Gryllus Ábris volt a felelős. Gryllus nem csupán zeneszerzőként tevékenykedik, hanem afféle képzőművészként “hangalapú installációkat” is készít, vagyis olyan műveket, melyek nem festékből vagy fából, hanem hangból állnak. Gryllus tehát egy, a zenét pusztán illusztrációnak használó zeneszerzőhöz képest sokkal komplexebben, filozófiailag is képes megragadni a hangot (s így a zenét), ami maximálisan visszaköszön a Zenit soundtrackjén is.
A film egyedül talán ott kezd el sántítani, ahol mindenképpen hagyományos filmként akar működni, és elkezdi építeni saját történetét. Kiderül, hogy végtére ilyen alternatív módon is felépíthető valami, és lehet, hogy eleve ez már egy teljesítmény, azonban Stephen King: A köd vagy José Saramago: Vakságából ismerős “spontán közösség feletti uralkodó” karaktere némileg vékonyra és unalmasra sikeredett (de lehet, hogy egyáltalán nincs is lehetőség az “árnyalásra”, hiszen az egyedi filmnyelv eleve elnyom bármi ilyen próbálkozást – mindenesetre kevesebb műmosoly talán több lett volna). Ennek ellenére a Zenit képében van egy újabb filmünk, mely figyelmeztet: a hierarchikus társadalmak alapvetően egy “ősbűnre”, ősigazságtalanságra vezethetőek vissza, amikor is az erősebb, kihasználva erejét, privatizálta a létfenntartáshoz szükséges feltételeket (földet, jószágot, vagy éppen az ananászkonzervet).
A Zenit tehát egy nagyon érdekes, erős, és hatásos film, csak az kell hozzá, hogy ne “hagyományos” filmként, inkább afféle „formafeszegető” kreatívkodásként tekintsünk rá.
