Ragyogj TV, ragyogj (I Saw the TV Glow), Rendezte: Jane Schoenbrun, szereplők: Brigette Lundy-Paine, Ian Foreman, Justice Smith, amerikai horrorfilm, 100 perc, 2024.
A lelket gyarmatosító médium
Amíg a Videodrome-ban vagy A körben a tévé nyúl ki érted, addig a 2024-es Ragyogj, TV, ragyogj!-ban már te akarsz a tévébe bújni. Kísérteties hyperpop, post-truth lynchianizmus Jane Schoenbrun második filmjében.
Mindig üdvös dolog, ha egy médium magára tekint (itt most nem csak a TV-t vagy a rádiót hívom médiumnak, hanem pl. a festővásznat vagy a füstjelet is, tehát kiterjesztve, filozófiailag értem a “médium” szót – ja, és semmi boszorkányság!). Gondoljunk az ábrázolást feladó és csak színekkel operáló absztrakt festészetre, az önmagának egyes építőelemeit (elbeszélő, történet, fikció, nyelvi jelentés, stb.) kiforgató posztmodern irodalomra, vagy a médiát és az audiovizuális tartalmakat tematizáló filmekre, e próbálkozások mind arról szólnak, hogy bizony amit ezek az egyes médiumok (festmény, szobor, kép, hang, nyelv, stb.) mutatnak nekünk, azok mind illúziók. Illúziók egyrészt azért, mert a médiumok saját formájukba kényszerítik tartalmaikat (pl. a képernyő minden testet kétdimenziósként mutat), másrészt a tartalmak készítői (szobrászok, festők, zenészek, filmesek, stb.) az általuk használt médiumoknak megfelelően megkonstruálják a tartalmat (még egy dokumentumfilmet is össze kell vágni, vagy a képkivágatból ki kell hagyni a felesleges dolgokat). 
Vagyis bizonyos értelemben naiv hozzáállás pusztán az egyes médiumok tartalmával foglalkozni, hiszen nem csupán azzal kell számot vetnünk befogadóként, hogy mit látunk/hallunk/tapintunk/stb., hanem azzal is, hogy min keresztül látjuk/halljuk/tapintjuk az érzékelt dolgot. Ám ezzel még nincs vége. Bele kell gondolnunk abba is, hogy ami hírként jön velünk szembe, vagy legalábbis az igazság letéteményesének állítja be magát (tudósítás, riportfotók, újságok, de akár egy ismerős sztorija, stb.), valójában az is ugyanazokon a csatornákon jön velünk szembe, mint a műalkotások (fotó, videó, tévé, írás, stb.). Így két lehetőségünk van: vagy elfogadjuk a híreket is mint a fikció lehetséges formáit, vagy a műalkotásokat is valóságként kezeljük.
Lehet, hogy elsőre meghökkentőnek tűnhet eme zavaros eszmefuttatás, pedig a Ragyogj, TV, ragyogj! valami ilyesmi világnézettel dolgozik, és ezen elméleti háttérrel felvértezve gyakorol önkritikát mint médiumkritikát, a végén pedig még a valóságot is elmossa-eltünteti. Sőt, még csak könnyebben sem adja magát. Igazi, a szó Lynch-i és Jodorowsky értelmében vett arthouse film, ami nem az utóbbi időkre jellemző módon, (némileg, ma már azt mondhantnánk, megúszósan, és pózba merevedetten) a weird, destruktív és határsértő(nek szánt) tartalom csúcsra pörgetésével éri el a “művészfilm” jelzőt (á la: Yorgos Lanthimos-tól Gaspar Noén vagy Abdellatif Kechichén át Lars von Trierig), hanem bizony, a filmes avantgárd hagyomány legérdekesebb aspektusait revitalizálva, filmnyelvileg is megdolgoztatja a befogadót.
A történet 1996-ban veszi kezdetét, amikor egy iskolai eseményen találkozik egymással a hetedikes Owen és a kilencedikes Maddy. A lány egy sorozatkalauzt olvas, ami a már távolról is különös (és a Buffy-ra vagy a Disney Channel élőszereplős sorozataira hajazó) The Pink Opaque című, “fiatal felnőtteknek” szóló sorozatot taglalja. Owent rettentő módon izgatni kezdi a széria, csakhogy a szülei által előírt korai takarodó miatt nincs lehetősége belefeledkezni a szuggesztív gyerekműsorba. Maddy erre felajánlja, hogy szökjön át hozzá, nála aztán addig maradhatnak fent, amíg jól esik, hiszen az ő szüleit nem érdekli, mikor van takarodó. Owen elfogadja az ajánlatot, ettől kezdve pedig kettejük sorsa összefonódik: árnyként települ mindkettejükre a The Pink Opaque, a valóságból tévésorozat, a tévésorozatból valóság lesz, ami egész életüket végigkíséri.
A Ragyogj, TV, ragyogj!, mint említettem, több szinten sem adja könnyen magát. Egyrészt a tempója rendkívül lassú – ám nem válik vontatottá, nagyon is helye van az elnyújtott jeleneteknek. Ugyanis ez ágyaz meg annak a fajta befogadói mechanizmusnak, amiről nekem egyébként Lovecraft jutott eszembe. Na nem mintha Lovecraft olyan “lassú” lenne, meg filmünk nem is tartalmaz csápos szörnyeket, inkább azért, mert e lassúság egyfajta kozmikus és álomszerű jelleget kölcsönöz a film világának, és ez megteremti azt az érzetet, hogy van valami verbálisan nem megragadható, ami folyton kicsúszik a befogadhatóság és feldolgozhatóság alól.
E lassúság összegyúródik valamiféle hyperpop-szerű audiovizualutással (a hyperpop eredetileg egy zenei műfaj, amire egyszerre jellemző a csili-villi giccses dallamosság és a fülbántó noise alkalmazása): villódzó neon-színek, félhomály és rózsaszín keveredik, egyszerre szól a gumiszerű art pop és a hörgős death metál, járunk vidámparkban, játékteremben, félhomályos iskolafolyosókon. Ja, és senkinek nincs “ember-színe”, mindenkiről a közelében lévő mesterséges fény vetül vissza. A film vizuális világa ettől teljes mértékben mesterséges, elidegenült, de fura módon a különféle hangsúlyosan (belőlük árad a karaktereket megvilágító fény) fel-feltűnő, a fogyasztói kultúrát eszünkbe juttató tárgy (üdítőautomata, játékgép, akvárium, VHS, fagylaltoskocsi, na és persze televízió) miatt mégis kísértetiesen vonzóvá válik.
Szóval a film egyrészt a primer képi és hangi síkon, másrészt a horror-faktort tekintve is a szokásosnál komplexebb, a felkészületlen nézői gyomrot eléggé megfekvő tapasztalattal szolgál. Na de a narratíva és a mondanivaló síkján zajlanak csak az igazi események!
A film viszonylag érthető módon kezdődik, ekkor még gyanútlanul haladunk előre, megismerjük a karaktereket, a két főhős a maguk (ismerősen sablonos) outsiderségében szimpatikus, érdekes. Aztán ahogy haladunk előre, szépen komótosan szétcsúszik a film, megjelennek meredekebb narratív megoldások (negyedik falat áttörő narráció, a szokásosnál nagyobb időintervallumot átölelő kihagyások, cselekményt megakasztó “betoldások”, tudatfilmes szegmensek), amik fokozatosan eluralkodnak a filmen, mígnem az utolsó harmadban már totális a “káosz”, nagymonológok, furábbnál furább settingek, szürrealisztikus események követik egymást – zavarba ejtő lassúsággal és magától értődéssel. Mindez azért kell, hogy a lehető legnyomatékosabban érzékeltesse azt a dolgot, amit már a felvezetőben is fejtegettem: itt már nincsen “valóság” meg “fikció”, csupán a tudat, melyen lassan elhatalmasodik a képek uralma.
Habár úgy tűnhet, hogy a film elsősorban a televíziófüggőségről szól, a tévé tulajdonképpen csak látszólag van tematizálva, a film valójában egy, a tévé, a videó, a videójáték vagy az internet mediális viszonyai tekintetében lényegibb, a struktúra mélyebb rétegeiben megbúvó dologról beszél. A főhősök két világ közé ragadva bolyonganak: a “való világ” túl félelmetes, elidegenült és ellenséges (a szülők szinte láthatatlanok, a többi ember pedig vagy közönyös vagy rosszindulatú), ám végérvényesen, bármennyire akarnak, mégsem tudnak a The Pink Opaque világával eggyé válni. Limbóban ragadt kárhozott lelkek (lelkek, nem testek: a témát nem cronenbergi módon, nem a testiséget használva, hanem kognitív-lelki síkon ragadja meg a film), akik rájőve, hogy a sorozat világa sokkal vonzóbb a valóságnál, a kettőt egymásba olvasztva szeretnék átírni életüket: önmagukat a sorozat világába transzportálják, és ezzel egyidőben a valóságot is megtagadják, fikciónak bélyegezve azt.
A film e társadalomkritikáját a legkevésbé sem érdemes pusztán a tévére kiélezni: ezen eszképista lélektan ott dübörög a történelmi idők könyvmoly tudós értelmiségiének, az ötvenes évek tévéfüggő háziasszonyának, a videójáték-junkie incelnek, a filmdaráló nerdnek, vagy a netflixbingelő egyetemistának, de különösképpen a tudatipari késő-kapitalizmus kiégett nyárspolgárának tapasztalata mögött (elnézést, ha valakit megsértettem).
Szavak szintjén nem ömlengtem most, pedig a Ragyogj, TV, ragyogj! minden további nélkül ezt is megérdemelné; jelen írásomat inkább gondolatösztönzőnek szánom (egyébként még ez is mehetett volna több irányba, a queerség, a 90-es-évek-nosztalgia vagy a poszt-horror felé), amit ezerszer hatásosabban és átélhetőbben ad át a film az én makogásomnál, már ha nyitottak vagyunk rá, és nem restellünk megdolgozni a filmélményért. Hasonlóan a filmben található sorozathoz, a The Pink Opaque-hez, vonz és taszít, felkavar, megbabonáz. Nem minden sarkon botlunk bele ilyen mozgóképbe.
