Strange Darling, rendező-forgatókönyvíró: J. T. Mollner, szereplők: Willa Fitzgerald, Kyle Gallner, Barbara Hershey, Ed Begley, Jr., Madison Beaty, Steven Michael Quezada, amerikai horror-thriller, 96 perc, 2024, 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
A Lány és a Démon
“Shot entirely on 35 mm film”. Nem az az ember írta ezt a filmje elejére, akiről rögtön gondolnánk, de akár ő is írhatta volna. A Strange Darling az utóbbi idők legjobb nem-Tarantino Tarantino-filmje.
Nehéz az egyszeri Tarantino-fanatikus élete (pl. jelen sorok írójáé). A mester rendre szeszélyeskedik filmjei elkészültét illetően, egyszer azért, mert kiszivárogtatják nagy műgonddal megszerkesztett forgatókönyvét, másszor egyszerűen nem gondolja elég erősnek az ötletet ahhoz, hogy életművét lezárja vele. Ha ez még nem lenne elég, maguk a filmek is olyan utánozhatatlanok, komplexek és szórakoztatóak, hogy nemigen találni mozgóképes pótlékot máshol, ha az ember már a Sin City híres általa rendezett jelenetét is ötvenedjére nézte meg. Azonban néha, szökőévente egyszer összejön valaki másnak is, hogy úgy alkot egyedit és maradandót, hogy a néző Tarantino-fan énje is ki tud elégülni. Jelen kritikában tárgyalt filmünk, a Strange Darling ezen filmek nem túl népes korpuszát erősíti, sőt, egyes helyeken néha még felül is múlja a mester megoldásait.
A sztori rendkívül szimpla, de épp annyira megcsavart, hogy a film végéig emelni tudja a tétet és fenntartsa a néző figyelmét. Mindezek mellett rendkívül spoilerérzékeny, így az összefoglalás helyett most csak a kezdőképet villantom fel. Egy fiatal nő (Willa Fitzgerald) kétségbeesett arccal, vérző fejjel, kórházi ruhában fut keresztül egy mezőn. Nyomában egy kigyúrt, bajszos férfi (Kyle Gallner), puskával a kezében, olyan szakszerűen tartja a fegyvert, mintha napi rutinja lenne az embervadászat. Ebből az alapszituációból bomlik ki a nem túl nagy időt, sőt, egyetlen vékonyka eseménysort tartalmazó történet, ami ezek ellenére rengeteg emlékezetes szituációt és izgalmas dramaturgiai megoldást tartogat.
El is mondom miért. A Tarantino munkáiból ismerős időrendfelbontás itt is megtalálható: a film már az elején leszögezi, hogy hat fejezetben (plusz egy epilógusban) láthatjuk majd a cselekményt, ám ezek egymásutániságát nem az egyszerű ok-okozatiság, hanem a fordulatok szervezik. Azért persze a rendező-forgatókönyvíró J. T. Mollner fogja a kezünket, egy pillanatra sem játszadozik el a néző még nagyobb összezavarásával (pedig milyen érdekes lenne!), nem bizonytalanít el, hogy az időrendben éppen hol is vagyunk, nagy böhöm betűkkel hirdeti, hogy ez éppen a “Chapter 5”, ám ez legyen a legnagyobb bajunk.
Az is lehet, hogy így jobban járunk, mert ami a cselekményvezetés szintjén egyszeri jópofa gegnek tűnik, az a karakterekhez való viszonyaink alakításában nyeri el valódi tétjét. Azok ugyanis egyáltalán nem ott végzik, ahol elkezdték, de nem a karakterfejlődés értelmében. A róluk kialakított, elsőre rejtélyes és zavaros képünk folyamatosan, a film háromnegyedéig tisztul, hogy aztán a klimaxban egyáltalán ne azért izguljunk, amiért a kezdetekkor gondoltuk, hogy majd izgulni fogunk. Ez az a szegmens, amit a Strange Darling talán még Tarantinonál is érdekesebben csinál. A mester filmjeiben ugyanis a hagyományosabb krimieszközöket szolgálja az időrend felbontása: vagy azt, hogy így teszi érdekessé a konfliktust szervező fő történés visszafejtését (Kutyaszorítóban), vagy azt, hogy így “éleszt fel” és “tüntet el” karaktereket a neki tetsző módon (Ponyvaregény), vagy azt, hogy így rág meg alaposan egy jelenetsort (az ütközés jelenete a Halálbiztosban), stb. Tarantino a történetről szerezhető ismereteinkkel játszik, tehát, azzal, hogy mi is történt? A Strange Darling azonban ezt továbbgondolja, és kifejezetten azért bontja meg a kronológiát, hogy a karakterek létmódjával kapcsolatban tartson vissza információt, vagyis arról, hogy kik is a karaktereink?
Van itt még egy tényező is, ami szintén a karakterekből bomlik ki, és amit én etikai természetű játéknak hívnék. Tarantino filmjeiben nincs különösebben aláhúzva, hogy ki a szimpatikus főhős, hogy mi a világban a jó meg a rossz, megyünk az eseményekkel és egyszer csak belegabalyodunk abba, hogy szimpatikussá vagy unszimpatikussá vált egynémely szereplő. Hans Landa még a legnagyobb rohadék, Dr. King Schulz, hiába azonos a karakter, már jófej főhős. Kaszkadőr Mike-ot hiába nézzük hosszan, ahogy viszonylag átlagos macsó módján bulizgat és csajozgat, mégis főgonosz válik belőle. Beatrix Kiddo hiába nyírja ki a családanyát, mégis ő nyeri el szimpátiánkat. Tarantino karaktereihez úgy érkezünk meg, hogy felfüggesztődnek etikai normáink. Tarantino filmjeiben nincs szó hagyományos “jó” és “rossz” karakterekről, vagy legalábbis hangsúlyozottan csak annyiban van szó ezekről, amennyiben a filmes narratívák és műfajok már elültették bennünk ezeket az előítéleteket (mert hát “minden sorozatgyilkos a főgonosz” és “minden bosszúálló a pozitív főhős”, stb.).
A Strange Darling szereplőivel azonban más a helyzet. A szituáció végtelenül egyszerűnek tűnik, így a karakterek egymáshoz fűződő viszonya szintén pofonegyszerű elsőre, a néző pedig ezen egyszerű szituáció mentén kezdi kialakítani a karakterekhez fűzött viszonyát, az áldozat-elkövető bináris etikai kódjára felfűzve. Azt várnánk, hogy ezen átlátható viszonyunk mélyül el a film előrehaladtával, ám ez a viszonymélyítés többször is megtörik, csorbát szenved. Azonban, nem úgy, ahogy egy Tarantino-filmnél, itt bizony a bőrünkért megy a játék, hiszen a szimpátiánk-unszimpátiánk egy egyszerű etikai szituáció közepette alakult ki. Így amikor ezek felülíródnak, nem szimplán az “elmés kronológiai játékosság”, a “narratívabeli zsenialitás” távolságtartó élvezkedése képződik meg, hanem egy olyan érzés, mintha maga a film erőszakot hajtott volna végre rajtunk, mintha elárult volna minket. Mint amikor csalódunk egy barátban. Az addig stabil szőnyeg eltűnik a lábunk alól. A hűségesnek hitt párunk megcsal minket. A Strange Darling így a kétség kívül meglévő Tarantino-s élvezkedésen kívül bizony belül is hat ránk, kimozdít, megmozgat, felráz.
És hát mi is az a Tarantino-s élvezkedés? Leírom azért, bár szerintem sejthető. Ami talán a leglátványosabb, az a remekül megírt karakterek. A főszereplő páros, kétségünk ne legyen, elviszi a hátán az egész filmet, de még a kevés számú mellékkarakternek is szinte kivétel nélkül idézhető mondatai és piszok erős megmozdulásai vannak. Az öreg hippi-pár, a két rendőr, de még a pár másodpercig feltűnő cowboykalapos szomszéd is mind-mind mém-alapanyag (az a kolbászos-juharszirupos-palacsintás-tejszínhabos reggeli sokáig fog még kísérteni, és talán itt van az egyik leginkább satisfying “you dumb bitch!”-beszólás valaha). Filmünk vérben is elég rendesen úszik, illetve hangulatoldó, vagy inkább kontrasztot adó zenék is dübörögnek a játékidő alatt, még inkább a retinánkba égetve egynémely képsort. Mollner persze tisztában van saját és filmje helyzetével, így egy tiszteletadásnak is beillő poénra is futja lábfejekről, igaz, ezúttal nem a női lábfejek kerülnek “képbe”.
Ha a sok remekül megírt karakter még nem lenne elég, azt is ki kell emelni, hogy cselekmény szintjén is kifogástalan forgatókönyvvel találkozunk. Egy szem felesleges jelenet nincs, semmi üresjárat vagy indokolatlanság, minden nagyon fontos, a helyén van (vagy idővel oda kattan), logikus és indokolt. Feszes de nem zsúfolt, lassú de nem vontatott, ilyesmi tényleg csak a legnagyobbak kezei közül szokott kikerülni. Kellemesen, sőt, szórakoztatóan nem-pc a Strange Darling, ebben is hajaz Tarantinóra.
Jelen szövegben eléggé Tarantino felől közelítettem meg a Strange Darlingot, de megközelíthettem volna példának okáért a Coen-testvérek, a neo-noir vagy a poszt-horror felől is. A Halálbiztos véleményem szerint egy eléggé alulértékelt film, de ha a mester így készítette volna el azt, akkor minden bizonnyal többek toplistáján landolna az élen. Még jó, hogy Mollner alkotását december 28-án láttam, mert az én 2024-es toplistámat minden esetre alaposan átrendezte.
