Smoke Sauna Sisterhood (Savvusanna sõsarad), készítő: Anna Hints, operatőr: Ants Tammik, zeneszerző: Edvard Egilsson észt-francia-izlandi dokumentumfilm, 89 perc, 2023., korhatár: 16 év
A (női) test felszabadítása
Mondtuk itt már több filmről, hogy kötelező és fontos, de a Smoke Sauna Sisterhood az az alkotás, amiről még csak nem is lehet egy ilyen rövid ajánlót írni, legfeljebb címszavakat, amik kerülgetik a jelentőségét. Mert ez a doku felszabadít. Kifordít. Körbevesz. Megtart. Megnyit. Meghallgat. Meglát. Megtölt…
Kétféleképp lehet ezt a filmet megfogni: egyrészt beszélhetünk róla mint kézzelfogható termékről, és akkor el lehet mondani, hogy az észt füstszauna az UNESCO világörökségi listáján is szerepel, mint ősi megtisztulási helyszín, ami a születéstől a halálig végigkísér. Vagy lehet mesélni magukról az észtekről, arról, hogy rengeteg erdejük van, hogy mennyire fontos nekik a dal (lásd az éneklő forradalom – laulev revolutsioon). Aztán el lehet mondani azt is, hogy a film 7 éven keresztül készült, és a helyszín adottságai miatt (kicsi zárt hely, kémény és elektromosság nélkül, magas hőmérséklettel, elképesztő páratartalommal) a producerek nem is tartották megvalósíthatónak az ötletet, ám a készítők mégis megoldották: például a bent használt kamerákat és a lencséket fokozatosan egyre magasabbra tették a 6-8 órás felfűtési időszak alatt, hogy megszokják a hőt, és forgatás közben speciális, nem olvadó jégzacskókat használtak az eszközökön, míg az operatőrön vizes ruha, kesztyű és sapka volt, hogy a fém ne égesse meg. A forgatás 7 éve alatt pedig olyannyira elterjedt a film híre Észtország szerte, hogy teljesen ismeretlen nők jelentek meg a helyszínen, akik szerepelni akartak, és így talált rájuk Kadi is, aki egyedüliként az arcát is vállalta, felborítva az egész koncepciót, és organikusan létrehozva egy még érdekesebbet, a szemtanú szemszögét.
Aztán körbe lehet írni a filmet a jelentősége szerint is is, dadogva megpróbálni bemutatni az önmagán túlmutató misszióját, például elmesélve, hogy Anna Hint először a saját testével készített hosszú időn keresztül próbafelvételeket, hogy már ez alapján mutathassa meg a későbbi szereplőinek azt a vizuális nyelvet, ami más volt, mint amit eddig láthattak. De még ekkor sem íratott alá beleegyező nyilatkozatot senkivel, csak a film végső megtekintése után, mert felelősséget érzett azokért, akik minden szempontból lecsupaszították magukat neki. Végül persze mindenki igent mondott, és csak azokkal kellett időt töltenie, akik a feszes hossz miatt mégis kimaradtak. Mert neki rendezőként ez is fontos volt, a kapcsolatok, amik létrejöttek, sőt azt mesélte, hogy a film legnehezebb része nem a technikai kihívás volt, hanem az, hogy mindenkit biztonságban tudjon, és a forgatás befolyásoló hatása ellenére, mindenki megőrizhesse végig a saját hangját.
Mert nem csak a női hang került elhallgatásra a történelem során, hanem a női testre is túl sok minden rakódott rá: jellemzően férfiszemszögből volt ábrázolva, mint egy erotikus tárgy vagy díszítőelem, és ma is ezt látjuk a reklámokban, a divatiparban, de még a gyerekruhákon is. Úgy hiszem, hogy férfiként is elképesztően fontos film ez, de nőként nézve revelatív már az első képkockától, és persze karakterfüggő, de egy egészséges sírás teljesen normális reakció (közben vagy utána), mert soha nem szabadította fel még senki ennyire gyönyörűen és magától érthetődő módon a testet. Miközben nem csak erről szól, ketté is válik a film, persze egymást erősítve, mert van egyszer ez a gyönyörű, Caravaggio-i képvilág, de ott van a hang is, az ősi ének által megtámasztott női élettörténetek sora. Ez pedig már több, mint a gyöngyözve izzadó bőr, a sikongatva guggolás a hóban, vagy a szoptatás természetessége, hiszen ez még csak rájuk sincs írva, hanem valahol belül rejtőzik, egy újabb rétegében a lemeztelenítésnek.
Anna Hint pedig elképesztő érzékenységgel és odafigyeléssel mutatja meg ezt nekünk, olyan természetességgel, hogy nem értjük, hol voltak eddig ezek a képek (egyébként 17 különböző elismerést nyert el vele, többek között a Sundance Filmfesztiválon a legjobb rendezést és a Legjobb európai doku ez lett 2023-ban)? Nézőként pedig csak reménykedünk abban, hogy rengeteg követője akad még, mert ez a látásmód elengedhetetlen ahhoz, hogy felnőjön végre a film.
