Fejlesztő: Level Up Labs; Kiadó: Armor Games Studios; Platform: PC
Hosszú ideje már, hogy toronyvédelmi játékkal bíbelődtünk és észszerű oka van, hogy mostanáig kerültük. Ám sajnálatosan a Defender’s Quest 2: Mists of Ruin mindössze azt hozza, amit a zsánertől megszokhattunk.
Pechemre a 2012-ben készült elődhöz, a Defender’s Quest: Valley of the Forgottenhez nem volt szerencsém, viszont a legnépszerűbb PC-s online boltban bő 2600 felhasználó részéről egészen remek elbírálást kapott – annak révén, hogy „Többnyire pozitív” a fogadtatás – és ez adta számomra az inspirációt, hogy nekiveselkedjek a sokak által várt folytatásnak, a Defender’s Quest 2: Mists of Ruinnak. A története szerint a Fényes földek (Shining Lands) nevű helyen járunk, amely alapvetően remek tulajdonságokkal bír, főleg a kiváló természeti adottságainak köszönhetően. Azonban váratlanul terjedni kezd egy Mirk elnevezésű mérgező gáz, ami termőföldek mellett ellepte a városokat, és ezáltal a lakosság egyfajta karanténba kényszerül. A falakon kívülre merészkedve egy bizonyos Evni Hunt csapatot verbuválva útra kel, hogy kiderítse, mi okozza a vészjósló folyamatot.
Érdekes látni, hogy mivé „fejlődött” napjainkra a Tower Defense műfaja (jómagam még a ’90-ben megjelent Rampart apropóján találkoztam vele először) és a konklúzióval hangyányit előre rohanva talán az is, hogy jelenlegi tálalásában mennyire képtelen igazán érdekfeszítő lenni. Aki esetleg nem ismerné aktuális tesztalanyunk szakállas stílusát, annak röviden felvázolnám, hogy tulajdonképpen a stratégiai játékok egyik alfajáról beszélünk (a legnépszerűbb példánya kétségkívül a Plants vs. Zombies mondható), amelyben a játékos által megfelelőnek talált zónákba különböző védelmi tornyokat helyezhetünk el, amik jó esetben meggátolják az ellenséges hordákat attól, hogy eljussanak a védelmünkre szoruló területünkre. A Defender’s Quest 2: Mists of Ruinban, mint az már számos alkalommal előfordult más hasonló címek esetében, a tornyokat felváltották a hús-vér emberek.
Ezek a karakterek nem mozdulnak, hiszen gyakorlatilag lecövekelnek oda, ahová helyezzük őket és onnan kamatoztatják lövési vagy kardozási képességüket. Viszont nem indíthatjuk meg belőlük sorozatgyártást, tehát minden egyes szereplő pályánként csupán egyetlen egyszer helyezhető el. Ellenségeink pedig lényegében hullámokban, folyamatosan be akarnak hozzánk törni, s olykor több útvonalon is megkeserítik a védekezésünket. Ilyenkor van úgy, hogy egyik-másik hősünket át kell helyeznünk egy másik helyre, ami folyamat rövid idő után igencsak költségesnek bizonyul és érdemes jól átgondolnunk, hogy melyiküket hová helyezzük. Eme repetitív folyamathoz tehát rahedli pénzre van szükségünk: a játék elején jellemzően kevéske lapul a zsebünkben és a nemeziseink kiiktatása után is kapunk valamennyit, illetve érdemes a pályákat lezongorázni a három különböző nehézségi szinten (igen, az összesen), ugyanis a játék mindig valamiféle fejlesztési bónusszal jutalmaz bennünket. Ekként acélosíthatjuk harcosainkat, vagyis ez által időről-időre egyre hatékonyabbá válnak ellenállás során.
A Defender’s Quest 2: Mists of Ruinre úgy lehet tekinteni, hogy alapvetően nem sikerült rosszul abban esetben, ha más hasonszőrű játékkal korábban még nem játszottál. A sztorija egészen vállalható és összességében a képi megvalósítása kapcsán sincs különösebb kivetni való (mégiscsak egy picike indie alkotás került terítékre). A szintek között a ’90-as évek stílusjegyeit idéző látványvilág, pontosabban képregényekre hajazó állóképek mesélik el az eseményeket, főként párbeszéd formájában. A baj ott kezdődik és válik hirtelen túlzottan rekurrensé, hogy nem klónozhatjuk az embereinket és a pozicionálgatás közepette olyan, mintha sakkoznánk velük, miközben versenyt futunk az idővel, hogy ne bukjunk el. Egy idő után pedig a sok ismétlés az ideális játékélmény rovására megy.
Legutóbb ezt teszteltük:
